"Más hobbim nem lévén, gondoltam, létrehozom az alapfokú néptánciskolát"

Minden ember életében eljöhet az a pillanat, amikor úgy érzi, szeretné összegezni mindazt, ami vele történt, illetve amit tapasztalt. Lengyel Sándor a korlátozott példányszámban megjelent „Kemény idők jártak” című, egyfajta számvetésnek is felfogható írását azoknak a vele egy körben mozgó, hasonló dolgok iránt érdeklődő kollégáknak szánta, akik nemcsak a mondanivalóban, hanem a sorok közt is felfedezik, hogy milyen változásokon ment keresztül az ország, s azon belül az ő személyes élete. A szerző az 1940-es esztendőket már a kemény évek közé sorolta, amikor tudata kezdett kinyílni a világra, ezért hangsúlyosabban érzékelte a változásokat.
Lengyel Sándor önéletrajzi feljegyzésének első időszaka Magyarország legdélibb részére vezet bennünket, az akkori jugoszláv és a mai szerb határhoz, a Bács megyei átkelőtől néhány száz méterre. A felnövő ifjú közben elkerült Szabolcsba, s az egyetemi évek után pedig Győr-Sopronba. Hazánk északnyugati részén töltötte élete legnagyobb részét, ezért rábízza az olvasóra: döntse el, hogy hova valósi.

A játékot az jelentette, amit annak a kornak a technikai szintje lehetővé tett.
Az író könyvében tudatosan kerülte a  személyeskedést, helyette inkább a mindenkori körülményeket, az objektív tárgyi feltételeket kívánta bemutatni, benne a vidéket és az ottani szokásmódokat. A politikai felhangokat nélkülöző kiadvány az összeállítója szemszögéből láttatja azt a környezetet, ahol éppen mindennapjait töltötte. – Az én gyermekkorom sokkal szebb volt, mint akárhány éves fiatalé ma, pedig nem volt televízió és számítógép. A mai gyerek nem tudja, hogy mi a labda, vagy milyen a szánkózás öröme – gondolkodott hangosan a beszélgetőpartner. Valóságos csodának számított, amikor a bugaci kisdiák bekerült a szegedi piarista gimnáziumba. Az alapvető szemléletváltásra elegendő volt mindössze egy év, és innentől kezdve másként tekintett a felette járó osztálytársakra.

Az életrajzi írás a pedagógus édesapa Szabolcs megyei áthelyezésével váltott a következő nagyobb szakaszra.
A középiskola A és B osztályból állt, tehát nem volt különösebben szakosítva, és a diákok háromnegyed része a továbbtanulást tervezte.A mátészalkai gimnáziumban érettségizett diákot egyre újabb dolgok foglalkoztatták. Villannyal működő rádióval egyetlen adást foghattak, de a falu kultúrháza és mozija  meghozta a közösségi szórakozás élményét. Az elektromosság iránt érdeklődő Lengyel Sándor szeretett volna kitörni a falusi életből, s a fővárosi műszaki egyetem helyett végül a gödöllői agrárközgazdasági karon kötött ki. Kollégiumi társaival hétvégenként a középiskolai bálokon zenéltek, mellyel az ifjú Lengyel megkereste azt az összeget, mint igazgató édesapja. Az egyetem vezetése úgy gondolta, hogy az innen kikerülő értelmiséginek illik ismerni a falusi kultúrát, melyre a legkézenfekvőbb a néptánc és a népzene. Lengyel Sándor 1958-ban belépett a táncegyüttesbe, ahol egészen az államvizsgáig tevékenykedett.

Ha valóban érteni akar valaki a szakmájához, azt nem az egyetemen tanulja meg – mondta a többdiplomás Lengyel Sándor –, viszont kell hozzá érzék és érdeklődés.
Két év múlva Győrben talált állást, ezért ajánlották neki a Rába együttest. A TIT-es munkához az agrár végzettség nem volt elegendő, ezért kiegészítőn végezte el a tanárképzőt. A művészeti vonalat folytatva néhány év múlva a megyei tanácsra került, s hogy megfeleljen az elvárásoknak, elvégezte az ELTE-n a filozófia szakot, a megyei művelődési központ igazgatói állásának betöltéséhez pedig népművelői szakképesítést szerzett. Tanácsi ténykedése során mint végrehajtó vett részt a folyamatokban, de köze volt a színház és a filharmonikus zenekar, továbbá a Borsos-ház vagy a Kovács Margit kiállítás létrehozásában.