1956 a szabadságra tanítja az embereket

A világot felemésztő bolsevik fenevad ellen fogtak össze a magyarok, akik megmutatták, hogy a kommunista világ sebezhető – hangzott a kapuvári 1956-os megemlékezésen. Hatvankét évvel ezelőtt több ezer diák, munkás és polgár fordította meg a történelem kerekét Budapesten.

– Azokra a magyarokra emlékezünk, akik 1956 októberében elfelejtették, hogy mit jelent a félelem. Bár a megszálló szovjet csapatok árnyékában éltek, október 23-án elérkezett életüknek talán tíz legboldogabb napja – fogalmazott Hanusovszky István a kapuvári 1956-os emlékműnél. A szónok arról beszélt, hogy a szabadság és a feltámadás hite hatotta át a főváros utcáira tóduló embereket. Ez a csodálatos, felemelő érzés eljutott az ország minden szegletébe, így a Rábaközbe és Kapuvárra is, de november 4-én már halott volt a forradalom.
– A mi generációnk mindezt már csak könyvekből és képekből ismerheti. Az egyik fekete-fehér fotón még lelkes, vidám tömeg, a másikon már halottak, kiégett villamos roncsok, egy meggyilkolt forradalom jelképei, de ne felejtsük, 1956 a legyőzöttek dicsősége – fogalmazott a Felsőbüki Nagy Pál Gimnázium igatóhelyettese.

 „Megölhettek bár százakat és ezreket, tilthatták hosszú éveken keresztül az emlékezést is, a megkóstolt szabadság ízét 1956 után már nem lehetett elfelejteni.”

 Néha még az egyértelmű dolgokat is meg kell tanulni. 1956 hősei egyértelműen megmutatják nekünk, hogy mit jelent a nemzeti érdek és nemzetik függetlenség – fűzte hozzá Hanusovszky István.

Hollós József tizenkét éves múlt, amikor viszonylag későn, 1956 decemberében az andaui hídtól néhány kilométerre jutott át édesapjával a határon. Az átkelők nagy részét lezárták, ezért még jobban kellett vigyázniuk. Egy kisebb csoporttal együtt Sarródról indultak, és a feliratok alapján tájolták magukat, így tudták, hogy már osztrák területen vannak. A katonákat Andauhoz csoportosították, és a fellőtt rakéták fényeiből megtudták, hogy elfogták az ott menekülést megkísérlő embereket. Nekik viszont sima útjuk volt. Vezetőjük azt mondta, kövessék a fényt és elérnek Apetlonba.
– Menni kellett. Ilyenkor az ember teljesen megbízik a szüleiben. Anyám ekkor már nem élt, és apám mellett biztonságban éreztem magam. A félelem állandóan bennünk volt, mert ha elkapnak, visszavisznek Budapestre. Éjszaka fáztunk, nem voltunk igazán jól felszerelkezve – mesélte az ’56-os emigráns. Első állomáshelyükről a menekülttáborként működő kismartoni kaszárnyába vitték őket – mesélte Hollós József, aki gyermekként nem érezte annyira a dolgok drámai mivoltát, kicsit kalandként élte meg ezt az időszakot. 1957 őszétől bekerült a menekült gyerekek internátusába, ahol felvilágosították, hogy milyen veszélyben volt. Az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetségének elnöke az évek elteltével nézett utána alaposabban a történelmi háttérnek, és értette meg, hogy mi történt valójában.

 „Nem lehet elfogadni és elviselni, ha az embereket elnyomják.”

– A mi számunkra nagyon fontos a megemlékezés, mert ami akkor történt, megremegtette az egész világot – fogalmazott Hollós József. Szerinte a fiatalokat is melékeztetni kell erre a történelmi sorsfordulóra, mert ha bajba kerül a nemzet, akkor sem kell megijedni, mert meg van az esély a felemelkedésre.