A 90. születésnapját ünneplő Nelli néni órát tartott a gyerekeknek egykori iskolájában

A háború után elárvult gyermekek nagy része semmit sem tudott szüleiről, ezért a tanítónők szinte az édesanyjuk helyett foglalkoztak a kicsikkel. Király Lászlóné mindezt személyesen is átélte, s 90. születésnapja alkalmából csak annyi kérése volt, még egyszer bemehessen volt iskolájába tanítani.

Király Lászlóné szülei kereskedők voltak, és gyermekkorát falusi környezetben töltötte, ahol a lányok és a fiúk azzal játszottak, ami épp a kezük ügyébe került a ház körül. Mivel kedvelte a társaságot, gyakran ő volt a tanító néni, míg más a papi szerepbe élte bele magát. Többüknek az élet úgy „írta meg” a forgatókönyvet, hogy az akkor elképzelt szituáció felnőtt korukra valóssággá vált. – Szerepe volt ebben Varga József első-második osztályos tanítómnak, aki mindig példaképem volt – fogalmazott Nelli néni, akinek három testvére volt, s mind a négyen a pedagógusi pályát választották, de sajnos ma már csak ketten örülhetnek egymásnak.

Akkoriban keveseknek adatott meg, hogy pápai Ranolder Intézetben tanulhattak. Riportalanyunknak azért sikerült, mert édesanyja ott járta ki a polgárit, akinek volt osztályfőnöke jött a segítségükre. Másodéves tanítóképzős korában kérte fel a csanaki jegyző arra, hogy nyisson óvodát, mert a határban dolgozó szülők gyermekeire kellett vigyázni.
Király Lászlóné két évig Szilban dolgozott, nyáron pedig áthelyezték Kópházára, ahol hiányzott a magyartanár. Ő készítette fel a nebulókat a közelgő pótvizsgára. A pedagógus 1950 augusztusában került Csornára. Az intézmény akkoriban nemcsak mint általános iskola, hanem mint kollégium is működött. A nevelői státuszt kapott fiatal tanítónő a felsősöknek délelőtt magyar–, testnevelés és rajzórákat tartott, ebéd után pedig átsétált a kollégiumi részre, ahol a háború miatt elkallódott gyerekekkel foglalkozott. Miután nem volt rá szükség a felső tagozaton, csak a kisebbekkel foglalkozott. Férjhez menetelét követően a kollégiumi nevelői feladatokat nem vállalta tovább, mert összeegyeztethetetlen lett új életével.
A pedagógus tanítói pályafutását 1950-ben kezdte. 1983-ban papíron nyugdíjba ment, de valójában hat év múlva hagyta abba a pedagógusi munkát. Illetve mégsem teljesen, mert érzett magában annyi erőt, hogy Farádon folytassa hivatását.

Fazakas Zoltán Márton csornai premontrei apát kispap korában megkérdezte Nelli nénitől: Ha a Jóisten teljesítené három kívánságát, ugyan mit kérne tőle. Király Lászlóné nem gondolkodott sokat a dolgon, de annyit azért hozzátett: Ha bénulása miatt tolókocsiba is kényszerül, a gondolkodási képességet ne vegye el tőle Teremtője.
Az ízig-vérig pedagógus azóta sem ismer lehetetlent: 90. születésnapja alkalmából fizikailag akadályozva, de jó kedvvel és elszántsággal órát tartott az egykori iskolájában tanuló 1/b osztálynak.
„Szívesen jöttem, hiszen ez volt az otthonom. Itt töltöttem a legtöbb időt, a gyerekek között” – e mondatokkal kezdte a matek órát nemrég a kiváló szellemi adottságokkal rendelkező Nelli néni, akit a Rákóczi iskolában (régi nevén lányiskola) tanuló dédunokája, Balogh-Tatai Levente Aranyosi Ervin „Ölelj, szeress kortalanul!” című versével köszöntött 90. születésnapja alkalmából.