A Vámos Miklósné utcájában lakók közül sokan Miklósmajorról költözte be Beledre. Halász Andrásné szintén a beledi Béke utcában telepedett le, és emlékezete szerint akkoriban jobban összetartottak a települések határában élő emberek.
A lövői származású Vámos Józsefné hároméves lehetett, amikor családjával a Beled környéki Gizellamajorba költöztek, négy esztendő múlva pedig ismét felkerekedtek, és Miklósmajor lett az otthonuk. Rózsika különös nosztalgiával gondol a környékre, és ha visszaforgathatná az idő kerekét, bizony nem bánná, ha újból ott élne. Több mint hatvan család töltötte dolgos hétköznapjait Kapuvár külterületi részén, ahol különféle haszonállatokat tartottak: teheneket, disznókat.
– Nem szégyenlem elmondani, én még kanász is voltam a disznók mellett – mondta nevetve az asszony, aki sok mindent kipróbált életében: dolgozott tejcsarnokban, megrakta a kályhát, de irodát is takarított, máskor pedig mosott és vasalt. Sokan a mezőn vállaltak kapálást, vagy a magtárba forgatták a gabonát.
Vámos Józsefné 1970-be költözött Beledre, szülei pedig öt év múlva döntöttek úgy, hogy ők is építkeznek és otthagyják Miklósmajort. Rózsika asszony és férje a 39 év múlva várossá nyilvánított településen nevelte fel három lányát, akik öt unokával ajándékozták meg őket. Ifjúkorának helyszínén nagyon régen járt, amit szorgos kezek hiányában szerinte azóta beterített a gaztenger.
Halász Andrásné úgy tudja, hogy szeptember 12-én, Boldogságos Szűz Mária neve napján a rábakecöli plébános misét tart a miklósmajori kápolna előtti területen. Marika szintén annak beledi Béke utcának a lakója, ahova annak idején sokan beköltöztek a majorból. Mivel a betelepülők többsége már 80 feletti, a fiatalabbak néhanapján elszállítják őket kocsival egykori lakóhelyükre, ahol beszélgethetnek a régi ismerősökkel. Halász Andrásné gyerekként nagyon kedvelte Miklósmajort, ahova ha ma visszalátogat, teljesen más körülményeket tapasztal.
A major közepén állt az iskola, körülötte pedig egy hatalmas rét, ahonnét szerteágazó utak vezettek a lakóházakhoz. A gyerekek élvezték a jó levegőt, a lányok pokrócot leterítve babáztak a szabadban. Édesapja 14 éves korától egészen nyugdíjba vonulásáig a Rábamenti Állami Gazdaságban dolgozott.
– Ha érett a cseresznye, a legmagasabb fára is felmásztam, volt hogy le is estem – mesélte a beledi asszony, aki sírva rohant haza, majd egy-két ártatlan fülessel próbálták szülei jobb belátásra bírni. – Nagyon szerettem ott élni, összetartó népek voltak és mindenkit ismertünk – tette hozzá.
Halász Andrásné arra nem tud konkrét választ adni, hogy miért költöztek el onnan a családok, mert miután elkerült a középiskolába, ritkábban követte az ottaniak életét. Feltételezése szerint a sok helyinek munkát adó tehenészet megszűnése is közrejátszhatott abban, hogy a major lassan elnéptelenedett.
Nem kellett különösebb alkalom ahhoz, hogy jól érezzék magukat. Fizetés után a bolt mellett hallgatták az emberek a harmonikás játékát, sokszor éjfélig együtt szórakoztak. Miklósmajorban négy általános iskolai alsó osztály működött, de a fiatalok is megtalálták a kikapcsolódást: a tizenévesek lemezjátszóról hallgatták a nekik tetsző muzsikát.
Búcsúi ünnepekkor előfordult, hogy egyszerre három helyen is felállították a hatalmas sátrat. Örökre az emlékezetükbe vésődtek a majori udvarokban tartott lakodalmak. Háznál sütöttek-főztek, hatalmas zenebonával ünnepelték az ifjú párt az emberek, de nemcsak a kivételes alkalmakkor tartott össze a közösség, mert szezonális munkák idején kisegítették egymást.
A beledi Béke utca lakói sok mindent megőriztek a miklósmajori évekből, az ottani szokásokból, ezért ha tehetik, ma is összejönnek az ismerősökkel, szomszédokkal, hogy együtt énekeljenek.
Meséltem bizony, hogy milyen jó volt ott – mondta egyikük arra a kérdésre, hogy elmondták-e az unokáknak, milyen volt az élet Miklósmajorban. Rég volt, talán igaz sem volt.
Képzeljük el, hogy hivatalos ügyeinket bárhol, bármikor intézhetjük – legyen az egy kávézó terasza, egy vidéki vonatút, vagy akár az otthoni kanapénk.
A Beledi Evangélikus Gyülekezetnél a jól tanuló és a szociálisan rászoruló, valamint az egyházban aktívan tevékenykedő, „hitüket gyakorló” gyerekeket támogatják az alapítványon keresztül.
November végén megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt a csornai jégpálya. Advent első vasárnapján ünneplőbe öltözött a város és kigyúltak a település káprázatos fényei.
November végén kigyúlt az első adventi gyertya fénye Kapuváron a Fő téren, ahol több százan ünnepeltek karácsonyi hangulatban.
A fiatalok hite is hozzájárult papi hivatásának megerősítéséhez és tovább építkezett belőle.