A Csornáról származó Cser família tagjai szülővárosukban évente egyszer találkoznak, hogy amíg lehet, felhőtlenül örüljenek egymásnak. Aki minderről televíziónknak mesélt, nem más, mint
Cser István asztalos kisiparos. A mester aktívabb korában csapatával szilsárkányi műhelyében dolgozott. de romlott az egészsége, egyre kevesebb időt tölthetett szeretett foglalkozásával. Három esztendeje kénytelen volt abbahagyni a faipari
tevékenységet. A bútorlapokat kevésbé kedvelte, de a tömör fából gyönyörű, és nem mellesleg hasznos dolgokat hozott létre: székeket, asztalokat, bútorokat, ajtókat, ablakokat, és amiket a kedves megrendelő elképzelt.
Cser István bátyja 2001-ben elhunyt, és az egyébként is összetartó família idősebbjei és fiatalabbjai szép számmal összegyűltek a szomorú eseményre. Többükben felötlött, hogy ne csak az elmúlás miatt lássák viszont egymást a családtagok, ezért ifjabb Cser István és Cser Zsuzsanna két évvel ezelőtt megszervezte az első találkozót, a szülők pedig szívesen beleegyeztek. Akkor még hat Cser testvér ölelhette meg egymást, azóta sajnos ketten eltávoztak az élők sorából. Hogy a férjeket és a feleségeket, valamint a leszármazottakat is fogadni tudják, nyáron sátrat állítottak fel a csornai ház udvarán. Közel ötven rokon gyűlt össze a találkozón, és a kisebb unokák közül többen először láthatták egymást.
– Apám beteg lett, és korán meghalt, ezért anyámnak kellett ezt a nagy köszködést végigcsinálni – emlékezett a régi időkre Cser István.
Szerinte ők tízen mindig jó testvérek voltak, sosem gyűlölködtek, inkább segítették egymást. Sokan továbbtanultak, és mivel nem tudtak elszakadni a gazdaságtól, estin képezték magukat. A sok gyermek felnevelése mellett édesanyjuknak a megbetegült, valamint a front után hadirokkanttá vált testvérére is gondja volt. Uóbbi szinte apjuk helyett apjuk lett – mondta a riportalany, akinek 41 éves korában hunyt el az édesapja. Szintén náluk lakott Cser István édesapjának egyik
testvére is, továbbá Cser Pál, a nagyapa, és a láb nélkül élő felesége is. Az édesanya hogy bírta ezt a szép számú családot ellátni, amikor egyetlen „külsős” segítsége, a náluk is szegényebb házból való cselédlány volt? Mai látásmóddal ezt már nehéz elképzelni, de tény, hogy mindenkinek meg volt a maga feladata: a gyerekek kapáltak, őrizték a libákat, szedték a lehullott kalászt. Főételnek számított a zsír és a cukor, tehát éhezniük nem kellett. Mindig jutott ennivaló az asztalra, de a kisebbek elfogadták a szomszéd által kínált kenyeret is. A gyerekek a ruházatot, a táskát és a tankönyveket egymástól örökölték.
A Cser család olyannyira gondozza örökségét, hogy elkészítették az anyai és az apai ágú családfájukat is. Cser István külön kiemelte a 102 évet megélt dédpapáját, Antal bácsit, aki szemtanúja volt a csornai csatának. A keresztapa, vagyis a mélyen vallásos Cser Pál fotója a csornai múzeumban látható. A sok napszámost foglalkoztató gazdálkodót mindenki ismerte a településen. Riportalanyunk nővére és húga (Bognár Csabáné és Cser Ágnes) összeállította „A Cser család képes albumát”, melyben számtalan fotó és levél őrzi a família dicsőséges múltját.
A 2012-es nyári összejövetelen Cserék végigülték az udvaron felállított hosszú padot, s még így is alig fértek el. Cser István nehezen tudja elképzelni, hogy személyes találkozó nélkül hosszabb távon fennmaradjon az igazi szeretetet, ezért kezdeményezésüket másoknak is ajánlja. Jövőre eggyel már biztos többen leszünk, mert várjuk a kis unokát – tette hozzá az asztalosmester.