A döri iskolának tekintélye volt a falu előtt - Beszégletés Szalay Béla volt igazgatóval

A gyermekéveit Simaságon töltő Szalay Béla a soproni polgáriban folytatta tanulmányait, és 19 esztendősen kezdett dolgozni. Rábcakapin nagyszerű kolléga mellé került másodtanítónak. Bár módszertanilag nagyon jó felkészítést kapott, de ezen a helyen jött rá, hogy legalább olyan fontos a munkaszervezés, különösen az összevont, több évfolyamos osztályokban. A katonaságnál sok tehetséges, de alulképzett fiatal társának szerveztek tanfolyamokat, s szívesen oktatta a helyzet-meghatározó lokátorosokat az elektromosságra.
Szalay Béla harmadik tanítóként került a két tanulócsoporttal és négy osztállyal működő döri iskolába 1953 őszén. A falusi lakosság elenyésző hányadánál jelentkezett a kisebb fokú “iskolakerülő  szemlélet”, ezért az ilyen családban felnövő gyerekeket nehezebb volt behozni az intézménybe, de olyan is előfordult, hogy több héten át hiányzott a nebuló a padsorokból - emlékezett a döri tanító. Idővel azonban rádöbbentek az emberek:  nincs mese, tanulni kell, mert az érvényesülés megkívánja a képzett szakembereket. Interjúalanyunk ezt a polgárosodás előszelének érezte akkoriban. A kezdő pedagógus a hetedik-nyolcadik osztályosokkal foglalkozott úgy, hogy az összes tananyagot ő tanította. Mint mondta, a természettudományos tárgyakkal könnyen bírt, de mivel az új szocialista irodalmi és történelmi szemléletnek híján volt,  nagyon óvatosan kellett ezeket szelektálnia. A pedagógus a ‘60-as években hosszabb időn keresztül vállalta a felnőttek szombat esti oktatását, de mégsem érezte tehernek, mert szeme láttára bontakozott ki az emberekben a szorgalom és a felelősségtudat. Időközben megszerezte matematika-fizika szakos tanári diplomáját, 1962-től 1978-ig pedig már igazgatta az iskolát. Szalay Béla eleinte nem mutatott nagy érdeklődést  ifjú kollégája, Róka György kezdeményezésére, amikor 1972-ben felmérte, hogy mennyire kedvelik a tanulók az egyes tantárgyakat, viszont  az eredmény annál inkább meglepte: a matematika lett a győztes! - Szinte minden gyerekünk sakkozott. A vasárnapi istentisztelet után versenyeket rendeztünk a kultúrházban. Kikristályosodott az a réteg, amelyik egyeduralkodó lett a csornai bajnokságokon, a megyei versenyeken pedig hosszú ideig a középmezőnyben végeztek, de országosra is bejutott egy-egy gyermekünk - idézte a múltat a  pedagógus. Megemlítette: az 1964-ben alapított kultúrház igazgatójaként megdöbbenve tapasztalta, hogy a fiatalok “seggreverőst”játszanak az intézményben, ezért gyorsan beszerezték a tizenkét sakktáblát és a társasjátékokat. Az eredmény nem maradt el: egyre többen űzték a szellemi sportot. Szalay Béla bevallása szerint annak dacára, hogy nem kedvelte túlzottan a labdarúgást, mégis elvállalta, és tizenöt éven keresztül vezette a sportkört, de igazi nagy szerelme a színjátszás volt. Viszonylag állandó tagsággal, s főként a KISZ-es nemzedékkel adták elő a darabokat. Nem ideológiai indíttatású előadásokkal készültek, mert azokra úgysem lett volna kíváncsi a nézősereg, hanem mindig valamilyen magyar témát dolgoztak fel. A hatszáz lelkes faluban sokszor hét-nyolcszáz jegyet adtak el, mert annyiszor meg kellett ismételni az előadást - mondta a kultúrotthon vezetője. Szalay Béla ennek titkát abban látta, hogy magukénak érezték az emberek a színdarabokat, sőt, a faluban dolgozó mesterek készítették a kellékeket. A lelkes közéleti ember Jáki Teodóz győri bencés apáttól értesült hazánk csángó kapcsolatairól, így elhatározta, hogy megszervezi a csángó-magyar gyerekek cserenyaraltatását. Sikerült elérnie, hogy a rábapordányi és a döri önkormányzat fedezze a több ezer kilométeres út költségeit, de a hír hatására  meggyarapodott templomi perselypénzt is felajánlották a tanulók javára. Nagyon megható volt, amikor az itteni fogadó családok felruházva küldték vissza a csángó gyerekeket.

Szalay Béla a rendszerváltásig a rábapordányi körzeti oktatási intézményt vezette, de mint mondta, ekkor sem vált meg Dörtől, mert utóbbi település nebulói szintén az integrált iskolában okosodtak. Később sem szakadt el a katedrától, mert részfoglalkozású nyugdíjasként alkalmazták. - Egy község iskolájának munkája nagyban függ a lakosság támogatásától. Nekem kellő időben sikerült megszereznem, és mindvégig élveztem - hangzott a megállapítás. A hajdani igazgató az eredményes munkát a következő dolgok meglétében látta: kiemelkedő anyanyelvi nevelés, biztos matematikai tudás és egy idegen nyelv ismerete. Miért érezi magát személyes életében is elégedettnek a döri mindenki tanító bácsija? Mert mindvégig azt csinálta, amihez értett, és amit szeretett. Párjával kölcsönös megbecsülésben nevelték fel gyermekeiket, akik szépen haladnak a maguk által választott pályán. Szalay Bélától talán egyetlen “extra”kívánság hangzott el a beszélgetés során: ne legyenek napi filléres gondjai. Neki ez is sikerült, mert be tudja  osztani azt, ami kerül. - Mi kell ennél több? - kérdezte önmagától is az interjúalany. A választ mindenki bensőjében találja meg.