A gyermekek jövőjét félti a beledi gazda

Gyakorlati haszna manapság a szürke marhának és a bivalynak alig van , de közömbösséggel nem lehet őket vádolni, mert látogatásunkkor rendre felbukkant egy-egy szarv a kamera látóterében, és a kérődző állat kíváncsian mustrálta, hogy vajon ehető anyaggal van-e dolga. Az eredetileg vasipari szakmát tanult Molnár István 1993-ban régi téesztagoktól vásárolta Beled melletti tanyáját, ahol először kiegészítő tevékenységnek szánta a pulykatartást, majd a családi vállalkozás hízott bikák eladására váltott át, 2000 óta pedig őshonos magyar állatokat nevelnek. Vidéki ember lévén kezdte el a baromfival való foglalkozást, de mint mondta, azóta ez szinte teljesen leállt a környéken, csak néhány utolsó mohikán tartott ki a tevékenység mellett. A ridegtartású szürke marha tenyészetét a feldolgozóipar és a kereskedelem közbeiktatásával csak bizonyos mennyiség mellett lehet nyereségessé tenni. Aki a legelőit gépi munka nélkül is karban tudja tartani, annak szépen hízik az állata, amely még némi anyagi hasznot is hoz a gazdának. Az állat rosszul tűri az istállót, de a jól kondicionált állomány a szabadban nem betegszik meg, még a téli fagyot is jól bírja - mondta Molnár István, aki szerint hazánkban méltatlan helyre került a fajta, mert Németországban még szobrot is emeltek (Nürnbergben) a tiszteletére. A gazda sérelmezte, hogy a magyarok elkótyavetyélik az őshonos háziállat-tartásban rejlő lehetőségeket, de ugyanígy alulértékeljük a mangalicát. Ma már nincs gyakorlati jelentősége a hajdan igavonó ereje miatt használt, néha akár a 9 mázsás súlyt is elérő, jól megtermett házibivalynak, mely divatos szóval élve, leépítés miatt került a veszprémi állatkertből a Beled melletti tanyára. A paraszgtregula szerint még a kecskék és a juhok is hamarabb számíthattak a vályúból kihulló ennivalóra, ezért a házibivaly hozzászokott az igénytelen táplálkozáshoz, van, ahol  csak a sást és a hínárt eszi. Molnár István úgy tapasztalta, hogy a bivalyok is különböző természetűek, mert némelyik még kerítés nélkül sem kóborol el messzire, míg egy-egy példánynak a villanypásztor sem számít, és úgy meglódul néhanapján, hogy csak Mihályinál sikerül utolérniük. A mangalica abban különbözik a többi kultúrfajtától, hogy nem pihen le evés-ivás után, hanem azonnal túrni kezd, méghozzá olyan intenzíven, hogy a vályú és a padozat sem marad egyben, sokszor újra kell betonozni. A törzstenyészettel rendelkező, regisztrált termelő  leszögezte: az ízvilág és a hús minősége kárpótol mindenért. Mindig vitatható, hogy mi az egészséges, de ha visszatekintünk azokra a korokra, amikor a mangalicát fogyasztották, nem nagyon hallottak érszűkületes nagypapákról és szívbeteg nagymamákról.
A gazda szerint a hinta-palinta nem tesz jót a mezőgazdaságnak, mert egyszer az égbe szöknek a takarmányárak, míg máskor meg annyira olcsó lesz, hogy teljesen leviszi a végtermék árát. A telep annak idején tizenegynéhány, amikor átvette, már csak kb.két családnak biztosított tisztes megélhetést, ma pedig ott tartunk, hogy “a nyomor egyik mértékegysége, ha valakinek sok állata van”  – érzékeltette Molnár István az agrárium helyzetét – mert 6.500 forintos gabonaárakkal nem lehet 300 forintos kilónkénti húsárat előállítani. A gazda tovább gondolkodott: vagy nagyon tudatos folyamatnak, vagy pedig valamilyen hatalmas ostobaságnak az elszenvedői a vidéki emberek. – A gumicsizma azért jó, mert szinten tartja a vérnyomást, de az emberben kialakul egyfajta vélemény:  nem biztos, hogy ebbe születtem bele, de most már ebben vagyok – summázta filozofikusan ismerősünk a történteket, amelyhez aligha lehetne többet hozzátenni. Talán csendesen megjegyezhetjük: érdemes volt a gazda minden elejtett mondatára odafigyelni, mert nem véletlenül szól a népmese is az okos parasztemberről. Molnár István nem törekszik a mindenáron haszonszerzésre, de amíg tud, kitart, és csak olyan mennyiséget termel, amelynek biztosított az értékesítési háttere.