A katona hazakerült, de lélekben sosem tért magához

A pokol legalján érezhette magát a Don kanyart megjárt katona – mondta visszaemlékezésében Antal Istvánné, akinek anyai nagybátyja átélte a borzalmakat.

Az orosz frontot megjárt Horváth János szolgálati idejének letöltéséért kapott emléklapot a 2. világháborúban. A korabeli viszonyokat jól mutatja, hogy családja a képet nem a falon tartotta, hanem a szekrény legmélyén. Ha megérett rá az idő, csak akkor vegyétek elő ezt a fotót – mondta a magyar honvéd.
Antal Istvánnéval emlékeztünk édesanyja fiútestvérére, a Don kanyarnál harcolt, komoly sebesülést szerzett beledi katonára, akinek Imre nevű bátyja a lipicai ménest őrizte a háború ideje alatt.
– Rettenetesen sokat szenvedtek, rossz fizikai állapotban, ráadásul éheztek. Emberfeletti erő kellett, hogy elviseljék a megpróbáltatásokat – mesélte Antal Istvánné, aki elmondta, hogy nagybátyja századából mindössze heten maradtak életben, Beledbe pedig csak rokona tért haza. A háborút túlélt katona elvesztette egyik lábfejét.
A történetet felidéző asszony kiemelte a bajtársak önfeláldozó szerepét: A honvédek a legszélsőségesebb körülmények közt sem hagyták cserben katonatársukat. Hat életben maradt ember megpróbált kitörni az ellenség gyűrűjéből, miközben halottnak hitték az élettelenül fekvő Horváth Jánost. A beledi katonát valahogy mégis feltették egy szekérre, és a kocsis vette észre, hogy megmozdult a társuk. Nagy nehezen sikerült felkönyörögni egy sebesülteket szállító német autóra, mert a vezetője látva a rendkívül rossz állapotban lévő honvédet, először tiltakozott, mondván holttesteket nem visz tovább, csak sérülteket. A szülők évekig nem kaptak semmi hírt a Németországba került gyermekükről, akinek háromszor műtötték a súlyosan sebesült lábát.
A nagybácsi hazakerülésekor kb. tízesztendős Antal Istvánné úgy emlékszik, hogy a katona hazakerülése után nagyon rossz idegi állapotban volt. Egy pillanat alatt képes volt elveszteni a józan ítélőképességét.
– A testét valamennyire meggyógyították, de a lelkét sosem – fogalmazott Antal Istvánné, aki nagyon örül, hogy megérhette azt az időt, amikor méltó tisztelettel beszélhet a frontot megjárt katona és a rokonság által átélt borzalmakról. Horváth János története szomorúan ért véget, mert 1962-ben tragikus körülmények közt vetett véget életének. Beledi mesélőnk szerint a történet tanulsága, hogy mostanság kevés példát látni a harcokban részt vett katonák önzetlen bajtársi szeretetéhez hasonló odaadásra.