A semmiből csinált Csornán kézilabda nagyhatalmat

Dreisziger Miklós labdarúgóként került közel a sporthoz, és épp hogy betöltötte a tizenötöt, amikor  Tocsik Antal bevette a felnőtt csapatba, s ott is maradt főiskolás koráig. Akkoriban nagyot nyomott a latban, ha valaki labdarúgó volt, mert ez a sportág nagyhatalomnak számított, ezért hamarabb megnyíltak az ajtók. A katonaság után gyökerei visszahúzták a szülővárosba, ezért elhelyezkedett a 2-es számú általános iskolában. Mindjárt az elején kemény edzésekkel indított, ezért atlétái már az első időkben is elég jól szerepeltek, pl.a Szilban megrendezett járási bajnokságon. A területi után jöttek az országos megmérettetések, és a sportolók egyre jobb helyezéseket értek el.
Dreisziger Miklós a kezdetektől fogva hitt a sikerben, és képes volt a cél érdekében mozgósítani az embereket. 
– Aki nekem helyet csinált Csornán, az a járási tanács gazdasági igazgatója. Ő volt a sportköri elnök is, ezért felvetette: indítani kellene valamilyen női sportágat – mesélte Dreisziger Miklós, aki egy hét haladék után döntött a kézilabda mellett. “Nagy színház kell nekem!” – gondolta, s mivel Győrben háromezer ember volt kíváncsi a mérkőzésekre, úgy határozott, hogy Csornán kineveli a kézilabdásokat. Az edzőt az motiválta, hogy nagy tömegeket megmozgató mérkőzések legyenek a városban. Néha beállt a csapatba, de a játékról nem sokat tudott. Egyszerűen csak jóban volt a kézisekkel, akik azért kedvelték, mert nagyot dobott. A kézilabda szabályait könyvből tanulta meg, valamint másoktól leste el az alapokat.  A labdajáték technikai feltételei teljes egészében hiányoztak Csornán, de neki ez sem jelentett problémát, mert a lelemény és a lelkesedés mindent akadályt elhárít. A lelátónak valót a fővárosi nagycirkusz leselejtezett tribünjéből rakták össze, még a téesz műtrágyás zsákjait is hasznosították.

– No és, mi ebben a probléma? Egyiket a fiúk, a másikat pedig a lányok csinálják – reagált az edző a fanyalgóknak. A csapat 1965-ben megnyerte a megyei bajnokságot és bekerültek az NB-II.-be, ahol nagy riválisuk a Vasas volt. A kiesés után képesek voltak újra talpra állni, és két év múlva már ők lettek a legjobbak. Az NB-I/b-be kerülő kézilabdások járták az országot, pedig sok helyen még azt sem tudták, hol keressék a térképen Csornát. Rissz-rossz busszal mentek és tértek vissza, de már győztesként, és onnantól kezdve mindenki tisztelte őket, és többé nem kérdezték, hogy merre van az a rábaközi város.

– Nem vagyok a labdarúgás ellen, mert én is ott kezdtem, de annyira féltékenyek voltak, és annyira nem számítottunk, mert csak a kislányok sportjának tartották a mienket. Igaziból nem ismertek el, az NB-I.-ben is a legkevesebb volt a fizetésem. Hazai mérkőzések után a focisták vacsoráztak, mi nem, a vidéki meccsekre is zsíros kenyeret vittünk magunkkal. Pedig az egyesületnek sokat spóroltam, pl.a drukkerokat is elvittem a vasúti jegy áráért, hogy megtérüljön a buszköltség.

Dreisziger Miklós kiváló érzékkel ismerte fel a tehetségeket, és egészen a nagyszülőkig visszamenőleg kiderítette a családi hátteret. A játékosok és testnevelőjük híre messze földre eljutott, és a megyei napilap akkori sportrovat-vezetője dicshimnuszt zengett a csornai kézilabdásokról, de amikor ellenfelei lettek Győrnek, nyomban megfordult a kocka: Dreisziger Miklóst elkezdte támadni a média. – Az újságnak mindig nagy hatalma van. Én az önök jóvoltából kaptam szót ennyi év után, és mondhatom el a sérelmeimet és az eredményeimet. Ezek a dolgok több mint negyven esztendeje történtek, és azóta soha senki nem keresett meg. Az eredményes szerepléssorozat után Dreisziger Miklóst sok helyre meghívták, de ő ingyen és bérmentve felajánlotta a segítségét a CSSE vezetésének, hogy a saját városa kamatoztathassa  tapasztalatait, de nem kértek belőle. Egy dolgot azért mindig szem előtt tartott: Még a kézilabda kedvéért sem alkudott meg soha, mert abban bízott, hogy a munkáját értékelik, és nem az ideológiai hovatartozását. Ez nem egészen így történt.