Az egykor szebb napokat látott focira emlékeztünk

A grundokon mezítláb, vagy a salakpályán szegecses cipőben rúgták a labdát a „békeidőkben”, mégis élvezték a játékot. A mostani fiatalokat sokkal nehezebb elcsábítani az edzésekre, s mellette a nézőszám is fokozatosan csökken – mesélte az egykori megyei első osztályú csapat edzője.

Molnár József tehetségére a csornai „fiú iskolában” (mai Széchenyi) figyelt fel Lipovits Károly testnevelő tanár. Az általános iskolást kezdetben az atlétika vonzotta. Igyekezete nem maradt eredménytelen, hiszen eljutott a járási és megyei versenyekre. Hideg Pál, Antal Árpád, Toma Pál, Márkus Miklós, Pintér János egykori csapattársak társaságában kellemes három hetet töltött a csillebérci táborban, ahol szinte kinyílt számukra világ. Itt ismerkedett meg Németh Miklós későbbi gerelyvető olimpikonnal is.
Ipari tanuló korában a település apraja-nagyja a vásártéren rúgta a labdát. Molnár József ismerősei invitálására csatlakozott az alkalmi focicsapathoz, akikkel több éven át játszott. 1976 után az ificsapat intézője lett, és szép lassan megkedvelte az edzői teendőket. A ’80-as évek elején rá bízták az egyik serdülő csapatot, néhány esztendő múlva pedig a megyei első osztályban játszó csoport élére került. 1993-tól az újonnan alakuló farádi klubnál folytatta a munkát. Büszke, boldog idők következtek, az eredmények sorra beértek, és négy év alatt három osztályt meneteltek felfele a játékosok. A farádi foci fénykorában 300 - 500 néző ment ki a pályára, hogy megnézze kedvenc csapatát. A rangadóknak volt atmoszférája, és a mérkőzések után sem széledtek szét az emberek.
Molnár József 2009-ben fejezte be sportpályafutását, de nagyon sok plusz töltetet adott neki, amikor látta az edzésen részt vevő gyerekeken a lelkesedést. Szerinte az edzőség szakma, amelyet meg kell becsülni. – Az edzések nekem is jót tettek, ezért a mozgás motivált még jó ideig. Jó volt ez így! – tette hozzá az egykori játékos, akinek az atlétika tanította meg, hogy az előbbre jutásért hajtani kell. Szerinte a mostaniakból főleg a tűz hiányzik. A „gyilkosnak” becézett edző mindig a nyerőszériához szeretett volna tartozni, de megtehette, mert az akkori játékosokban volt hozzá kellő akarat. „Meg tudom mutatni, hogy én valaki vagyok” – így gondolkodtak.
Több szempontból is más világ volt akkor, látszott a gyerekeken, hogy szerettek focizni. Talán a szülők akkor követték el a hibát, amikor a számítógép előtt ülő csemetéket elkezdték félteni, és inkább visszatartották őket az intenzív mozgástól. A mostani focisták mentségére legyen, hogy intenzívebb lett körülöttünk minden, így a labdarúgás, mint játék is felgyorsult, s mivel bonyolultabb lett, több edzés és akarat kell a műveléséhez.