Az első NB-I.-es mérkőzésen 10 : 9-re győztek!

Schléber Ferencnének a sport mindig is az élete része volt. A Dreisziger Miklós csapatában atletizáló fiatal a  kézilabdát 13 évesen kezdte el, tehát serdülőként került be a Csornai Sportegyesület igazolt játékosai közé. A csornaiak 1965-ben kiestek az NB-II.-ből. Egy év múlva az ifisták a megyei I.osztályban kézilabdáztak, és nem kellett sok időnek eltelnie, mert hamarosan megnyerték ezt a kategóriát is, így az osztályozó meccs után az NB-II.-ben folytathatták. A játékosok innen feljutottak az NB-I./B-be, két év múlva pedig már az NB-I.-be küzdötték magukat. Volt, aki az iskola, míg más a munka után vállalta a napi edzéseket, és ráadásul este még a salakos pályát is rendbe kellett tenniük.

A fegyelem volt a lelke mindennek: a késés megengedhetetlen, a hiányzást pedig igazolni kellett. A lemaradóknak kőkeményen be kellett pótolniuk az edzéseket.

Dreisziger Miklós alapkoncepciója arról szólt, hogy csak az tud labdázni, aki jól bírja a 2 x 30 percet, ezért a hét adott napjain kizárólag kondicionáló edzéseken vettek részt. Ez hasonló lehetett ahhoz, amikor a hangszert választó gyerekek szükséges rosszként fogadják el a szolfézst: nem szeretik, de titkon azért tudják, hogy a hasznukra válik. A lányok, asszonyok bitumenes pályáról még csak nem is álmodhattak, a felszerelésük pedig olyan volt, amilyen, és néha az ellenfelek lenézését is el kellett viselniük, viszont az eredmények őket igazolták! Igaz, a csornaiak nem  egyforma melegítőben és Adidas cipőben, valamint vadonatúj labdával vonultak fel a pályára, de győztesen fejezték be a meccset, és ez a lényeg!

Az edző szigorú rendet követelt, de a játékosok egymásra mégis jobban odafigyeltek.
Nemcsak akkor éreztették az emberekkel, hogy mennyire fontosak, amikor toppon voltak, és jól játszottak, hanem a betegágynál is meglátogatták a társaikat. Sosem hagyta el őket a jó hangulat, az öltözőben és útközben mindig daloltak. Modern világunkban a kézilabda is túlságosan felpörgött, mert a látványosságra törekednek. Ma egy-egy meccsen 30-40 gól születik, akkoriban viszont a tizen egynéhány találat volt a megszokott, és figurálisabb volt a játékuk. Sokáig emlegették azt a mérkőzést, amelyen a Bakony Vegyészt 12 : 8-ra megverték, így az ellenfél Csornáról szégyenkezve kullogott haza.

Az akkori játékosok sok mindent köszönhettek a kézilabdának.
Nemcsak kiélték sportszeretetüket, és hozták a jó eredményeket, hanem ennek révén bejárták az egész országot. Dreisziger Miklós arra is ügyelt, hogy ne csak lejátsszák a meccset, aztán irány haza, hanem ismerjék meg azt a helyet, ahova mentek. Schléber Ferencné az egyik debreceni tartózkodásuk idején találkozott eredeti Munkácsy-képekkel, amit azóta is hálásan emleget. A csornaiaknak nagyon nagy dolog volt, hogy 1969-ben kijutottak az NDK-ba is.

Lipovits Károly szerette a gyerekeket, ugyanakkor a szabályokat következetesen betartatta.
Elődjéhez hasonlóan megkövetelte a pontosságot, és aki késni merészelt, kerülhette az edzőtermet, mert utána már nem csatlakozhatott a játékhoz. A munkában nem ismert pardont, mégsem hiányzott a kölcsönös elfogadás és tiszteletadás a játékosok és a testnevelő között. Edzői tevékenységét a legtöbbször siker koronázta: a serdülők megállták a helyüket az országos versenyeken, az ifjúságiak pedig harmadikak lettek az országos  kupán. A biológia-testnevelés szakos tanár 1958-ban került Csornára. A kézilabdát az 1.számú általános iskola fiaiból verbuválódott csapattal kezdte el. Négy év múlva koedukált lett a nevelés, így megjelentek a lányok is az intézményben. Mivel Dreisziger Miklós felnőtt csapata akkor ért fel a csúcspontra, az ifistákkal nem nagyon tudott foglalkozni, Lipovits Károlyt 1967-ben felkérték a serdülők edzésére. Ez a megbízás olyan jól sikerült, hogy harminc éven át foglalkozott az utánpótlással. Csupán másfél éves kitérőt tett az olimpiai bronzérmes és VB-ezüstérmes, szintén Csornáról indult Gódorné Nagy Mariann fénykorában, amikor az NB-I.vezetését vállalta el. Lipovits Károlynak nem egy, hanem három-négy csapata is volt. A korosztályos játékosokat külön bajnokságra készítette fel. 
“Dzsoni” (Schléber Ferencné) a mai napig végigizgulja a kézilabda-mérkőzések közvetítéseit. Talán a cikk végén szabad a becenevén szólítani, hiszen az ő csapatukban mindenkinek volt egy-egy bensőségesebb megszólítása. Lipovits Károly annak ellenére elégedetlen, hogy honlapján (http://liroly.hu)közzé tette azt a több tízezer régi fotót, amelyeken régi sportbarátaival, tanítványaival átélt élményeit osztja meg az internetezőkkel, mert úgy érzi, hogy még pontosabban kellett volna az eseményeket  dokumentálnia. Pedig az utókor hálás lehet neki, s nemcsak ezért:  megtanította a fiataloknak, hogy becsületes hozzáállással a nehéz körülmények dacára is sikeresek és elégedettek lehetnek.