Mint ahogy a legtöbb földműveléssel foglalkozó családban lenni szokott, a vetés, a kapálás, az aratás, évente ismétlődő körforgása határozta meg a hétköznapokat, s a földművesek jövedelemre csak a termés betakarítása és az állatok leadása után számíthattak. Riportalanyunk nem panaszkodott, mert mindig megvolt a betevőjük, de taníttatása 1945 őszén is megterhelő volt a családnak. Igaz, nem pénzben fizettek, hanem természetben:
meghatározták, hogy havonta hány kilogramm lisztet, zsírt, tojást, cukrot és burgonyát várnak el érte, de az sem volt ritka, ha tüzelőanyagot kellett beszolgáltatni. Mindezt úgy kell elképzelni, hogy Osliból lovas szekérrel szállították a koszt és a kvártély „árát”, valamint az éves „tandíjat” a soproni iskolába.
Szakács Imréné egyszerű paraszti környezetben cseperedett fel, és az elemi népiskola után a polgárit már Kapuváron fejezte be. Az Isteni Megváltó Leányai soproni líceumában érettségizett, majd ötödévesként felvették a budapesti pedagógiai főiskolára. A nyugdíjas ma már mosolyogva mesél azokról az időkről, amikor szervezett bálokat egyáltalán nem tartottak, ezért a fiatalok a leghosszabb szünetekben azzal szórakoztak, hogy indulókat zengtek az épület folyosóin: „Hegyek-völgyek között zakatol a vonat,/ Én a legszebb lányok közül téged választalak,/ Egy a jelszó tartós béke./ Állj közénk és harcolj érte!”.
Mivel nem kapott kollégiumot, agyagosszergényi ismerősével ketten laktak albérletben. Az ének-zene kiegészítő szakra járó lányoknak sok plusz elfoglaltságot jelentettek a kóruspróbák, ezért volt, hogy csak este tízre értek a szállásukra. A számtalan kötöttség mellett azért a romokban heverő fővárost is megpróbáltak bejárni, mely még ebben az állapotában is szépnek tűnt – emlékezett a volt pedagógus. A Rákosi-korban nem ártott az óvatosság, így kétszer is meg kellett gondolniuk, hogy mit ejtenek ki a szájukon. Szakács Imrénének ebből nem akadt nagyobb gondja, mert általában a lelkiismeretére hallgatott. A magyar-történelem szakos tanár 1952-ben kapta kézhez diplomáját. A gyakorló tanár Peresztegre került, s még három évig az intézményben maradt, az utolsó esztendőben pedig az igazgatóhelyettesi teendőket is ellátta. Ezután váltott: saját kérésére áthelyezték volt kapuvári iskolájába, ahol néhány évet szintén igazgatóhelyettesként dolgozott, majd nyugdíjazásáig szaktanárként alkalmazták.
Szakács Imréné megkövetelte a rendet, felkészületlenül egyetlen diákot sem engedett haza.– A Pátzay nekem szinte családi iskolának számított, mert annak idején a férjem is ide járt a polgáriba – mondta az édesanya, akinek két fia szintén itt végezte az általánost. Az egykori polgáriból lett később Kapuváron a 2-es számú általános iskola, manapság pedig a térségi intézmény Pátzay Pál Általános Iskolája. Szakács Imréné 1955-ben, pályájának kezdetén az őt tanító pedagógusok kollégája lett. A nebulókat sikerült rászoktatnia az írásos összefoglalókra, ami mindenkinek nagy segítséget jelentett a tananyag felidézében. A jobb képességű diákok csodálatos feleletükkel igazolták vissza a szisztéma létjogosultságát, a kicsit gyengébbek pedig könnyebben felzárkóztak a vázlatok segítségével, továbbá a szülők is nyomon tudták követni gyermekük haladását. A szakfelügyeleti rendszer őt nem zavarta, mert a jegyzőkönyvekbe úgyis csak jót írtak róla. Az 1984-ben nyugdíjba vonult tanító még jó néhány évig visszajárt az iskolába helyettesíteni, s mint mondta, főleg azért, mert jól érezte magát a gyerekek között. A következetes pedagógus szerint nevelési módszereit a szülők és a gyerekek utólag sem bánták, ezért tisztelettel és szeretettel gondolnak vissza régi tanárukra.
Szakács Imrénét idén ősszel többszörös öröm érte, mert miután ünnepélyes keretek közt átvehette gyémátdiplomáját, még azon a héten részt vett az egyik volt csoportja által szervezett 45 éves osztálytalálkozón. A pedagógus korrepetálásokat ma már nem vállal, de a kétkezi tevékenységhez szokott nyugdíjast „most is megtalálja a munka”: jó nagy kertünk van, úgyhogy gyomlálgatok és kapálgatok, s ha jönnek az unokák, az ő fogadásukra készülök.