Három forint hatvan fillérért árulták a mindennapi betevőt

A beledi Antal Istvánné a kereskedelem valamennyi lépcsőfokát végigjárta. Miután sikeresen letette a szakmunkásvizsgát, boltvezetői végzettséget szerzett. Üzletvezető szakoktatói képesítéssel a kezében nagyon sok tanulóval foglalkozott. A legnagyobb öröm az volt számára, amikor a hozzá kerülő tizenéveseknek életre szóló ismeretet adhatott át a szakmáról. - Mindenkiről tudok mindent, mert visszajárnak a diákjaim - osztotta meg élményeit a tévénézőkkel a szakoktató.
Tildi néni 1955-ben kezdte a munkát, és egészen 2011-ig aktívan dolgozott: harminchat évet az  Áfész-nál töltött, húsz esztendőn át pedig maszek boltot vezetett. Szerinte össze sem lehet hasonlítani az embert próbáló körülményeket a mostanival: mivel a vezetékes víz még ismeretlen fogalom volt, a falra szerelt bádogedény alatti mosdótál szolgált kézmosó gyanánt. A mai fiatalok még elképzelni sem tudják, hogy régen  mit jelentett a népnek negyed kilogramm kenyér. - ‘56 után kezdett kicsit fellendülni a kereskedelem, és borzasztó hamar bekövetkezett a változás - mesélte a nyugdíjas. - Győrben egyetlen helyen volt Piért-vállalat, és ez osztotta ki az egész Dunántúlra a papírárut, így harcolni kellett minden egyes csomagolóanyagért, WC-papírért. A beledi kereskedő történetéből kiderül, hogy már akkor is sokat jelentett a személyes ismeretség, mert az eredményes lobbinak a falu látta hasznát. Már az is sikernek számított, ha rumot szereztek a búcsúi tortasütéshez, és csak nagy protekció árán jutottak 5 - 10 kg-os kiszerelésű vajhoz, amit csak 10 dekagrammonként adhattak el. A ‘60-as évek elején 2 dekagrammos csomagolásban jutottak hozzá a szemes kávéhoz. Választék szinte alig volt, nagyon kevés fajta áruval foglalkoztak, ezért a boltosok könnyen megjegyezték a teljes készletet. Tildi néni pontosan megőrizte emlékezetében az akkori árakat: A híressé vált 3 forint 60 filléres fehér kenyér  mellett 9 forint 60 fillérbe került 1 kilogramm kristálycukor. A lisztért 4,60-at kellett fizetni, a családi kávé pedig 2,20-ba került. A 470 forintos átlagkeresettel rendelkező boltos kéthavi fizetéséből vásárolt kerékpárt magának.
Az 1960-as évek után a szülők szívesebben íratták gyermekeiket a belkereskedelmi szakra, mert Kapuvárra vagy Győrbe jártak iskolába, de a három napos gyakorlat ideje alatt nem kellett messzire menniük. Az országos szövetkezeti központhoz jelentkezők viszont két évig tanultak helyben, és egy esztendőt Tokajon töltöttek. Akkoriban nem volt autója a családoknak, ezért a gyerekek szeptembertől karácsonyig nem jöhettek haza. Antal Istvánné lányos anyuka révén könnyebben szót értett a gyengébbik nemmel, és sosem felejti első tanulóit, Gönye Máriát, valamint Luka Katalint. Tanítványainak 95 százaléka megmaradt az eredeti szakmánál, ezért sokuk már a nyugdíjhoz közel áll. A vevőnek feltétlenül kijárt a tisztelet és a szeretet. A szocialista brigád kiváló dolgozói pedig a “mosolycsekk”megszerzésére törekedtek.
A ‘60-as évektől egyre jobban teljesített a kereskedelmi ágazat, manapság pedig az egyre bővülő árukészlettel nincs arányban az emberek pénztelensége. A nyugdíjas üzletvezető sajnálja, hogy  Beleden megszűntek az üzemek, ezért máshol dolgoznak a helyiek, és hiányzik a fizetőképes kereslet. Antal Istvánné megjegyezte: nem olyan jó dolog a magánkereskedelem, mint ahogy azt sokan gondolják, és ez különösen az utolsó tíz esztendőre igaz. Azóta unokája vette át az üzletet, de a nagyanya mégsem lehet elég nyugodt, mert a kereskedelem is sokkal bizonytalanabb lett. Tildi néni kedveli a házimunkát, a kertet és az állatokkal való foglalkozást,  de fél szemmel még az unokát figyeli és óvja, s ha kell, ellátja tanácsaival. A mindig mosolygós, “Kiváló Szövetkezeti Munkáért”díjjal kitüntetett, valamint “Kiváló Dolgozó” oklevelet kapott Antal Istvánnét manapság két fő kérdés foglalkoztatja: Lesz-e még igazi kereskedelem? Lesz-e még Belednek akkora vonzáskörzete, mint amekkora volt? A választ a jövő tartogatja.