Hódvárak Belednél

A hód nem válogat, még az elhagyott horgászbotot is beépíti várába orsóstól, mindenestől. Az őket lefülelő halőr reggel hat óra után szembesült a látvánnyal, de az emlős sem rest, elrejtőzik a víz alatt, hogy aztán tíz méter távolságban újból a felszínre ússzon.

Hat-hét éve hódok lepik el a beledi horgásztavakat. A kéretlen látogatók a Rába helyett választják életterüknek a kisebb, álló vízfelületeket. A vízi életmódhoz hozzászokott egyedek kedvenc tápláléka a nyárfák kérge, melyből nagyon sokat elfogyaszt. Horváth József szerint az állatok egyre többen lettek, amivel egyenértékűen nőtt az általuk okozott kár is. A rágástól meggyengült növényzet nem sokáig bírja, és többnyire a szél fejezi be a megkezdett munkát, mert valamilyen irányban eldönti a több méter magas fákat. A halőr úgy tippelte, hogy a kifejlett példányok több mint 80 cm-esek és húsz kilogrammnál is nehezebbek lehetnek. Jó maga háromtagú családot látott nemrég a környéken, de az esténként horgászók hat-hét egyedet is láttak egyszerre.
Mikor az eredeti hódvár mellől balesetveszély miatt elszállították a kidőlt nyárfát, megsérült a folyosórendszer bejárata, amit az állat lakhatatlannak „minősített”, mert odébbállt, és a tó öblösebb szakaszán újjáépítette otthonát.
Horváth József elmondta: A barna bundájú rágcsálók ellen csak úgy lehet védekezni, ha körbekerítik a megmenteni kívánt fák törzsét. A halőrnek feltűnt, hogy a hódok a szerves polimerekkel nem szimpatizálnak, mert meg sem kísérlik körberágni a műanyaggal bekötözött fákat, pedig a fogai biztos elbírnák a kevésbé ellenálló anyagot.
A hód köztudottan védett állat, de Horváth József szerint már az is megbánhatta, aki az első egyedeket betelepítette hazánkba.