Ideküldték őket, hogy megosszák hitüket

A kőszegi Szent Imre Rendház és a budapesti Názáret Missziósház lakóit azonos cél vezérli – mondta Törekiné Takács Beáta igazgatóhelyettes, aki a diákokkal együtt élhette át azt a fajta lelki feltöltődést, amelyben a misszionáriusok által részesültek. Kapuvári látogatásuk alkalmával a helyi fiatalokkal találkoztak az adventi időszakban. A Páli Szent Vince Katolikus Általános Iskola és Óvoda diákjai bepillantást nyertek a különböző országok kultúrájába és az ottani papság  vallásgyakorlatába.
Rostás Sándor, a verbita szerzetesrend tagja már tízévesen tudta, hogy papnak fog tanulni. A szegedi ministráns a kőszegi szemináriumban kezdett, de a szerzetesrendek feloszlatása miatt ezt félbe kellett hagynia. A rendszerváltás után jelentkezett missziós szolgálatra. Argentínában töltött négy évét tartja lelkipásztori szolgálata  legeredményesebb időszakának. Az atyának a Jézushoz tartozás azt jelenti, hogy krisztusi szeretetet hassa át az embereket, s ezt kívánta a Rábaközi Televízió nézőinek is.
Ghána északi részén született az a fiatalember, aki az Isteni Ige Társasága verbiták csoportjának a tagja. Az öt éve Magyarországon élő Tengan Sebastian szerint össze sem lehet hasonlítani az ottani körülményeket a nálunk látható kisebb falvakkal. A nádtetős házak jelentős részében nincs bevezetve a villany,  tehát nagyon egyszerűen élnek arra az emberek. A nyolcgyermekes családban felnövő fiatalember a missziós rend tagjaként a világ számtalan helyén megfordult már, de főleg oda küldik, ahol kevésbé ismert a tevékenységük. Mikor hozzánk érkezett, az első esztendő a nyelvtanulással telt el, és féléves gyakorlat után beiratkozott a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola teológia szakára. Sebastian szerint sokkal gazdagabb és több az ember azáltal, ha nemcsak a saját vallását és kultúráját ismeri, mert egyébként meg nincs mihez viszonyítania; tehát a saját elveivel sincs tisztában eléggé. A ghánai fiatalember elfogadta a sorstól, hogy rá a missziós feladatok várnak, ezért – bár néha hiányzik neki a családja, és tudja, hogy csupán három évente utazhat haza három hónapra – az is elég neki, ha szóban tarthatják a kapcsolatot.
A két és fél éve hazánkban élő Bano Blandina az indonéziai Timor-szigetről érkezett, annak is a nyugati feléről. Szülei még aktívan dolgoznak, húga és nővére pedig megházasodtak, öccse pedig még csak tizenkilenc éves. Blandina a Pápai Missziós Műveknél a Szentlélek Szolgálói Missziós Nővérek csoportjához tartozik, és feladatai közé tartozik a fiatalokkal való törődés, megmutatva nekik az elhivatott életet. A nővér Kelet-Timorban az árva gyerekek mellett dolgozott, s közben Ausztráliában teológiát hallgatott. Népünket nyitottnak és barátságosnak ismerte meg eddigi itt tartózkodása alatt. A kapuvári családnál elszállásolt hölgy nagyon örült a közös imádságnak. Blandina csak reméli, hogy sokáig maradhat Magyarországon.
A Fülöp-szigeteken filozófiából diplomázó Elmer Hernandez hazánkban 2007 óta magyar nyelvet és teológiát tanul. A délkelet-ázsiai államban általában négy-öt gyermekes családok élnek, neki két testvére van. Húga ápolónő, öccse  informatikus, szülei pedig Olaszországban maradtak, ahova azért mentek dolgozni, hogy taníttassák gyermekeiket. – Németül tanultam otthon, más nyelvet pedig nem volt lehetőségem használni. Nem bántam meg, hogy ide kerültem, mert legalább beszélhetek magyarul, amit nehezen szoktam meg, mert ez a nyelv az egyik legnehezebb a világon – mondta gyönyörű kiejtéssel a Fülöp-szigeteki fiú, aki Isten kegyelmének tekinti, hogy képes volt leküzdeni a kezdeti akadályokat. A misszionáriusok életében nagyon fontos a szeretet, és hogy érezzék, jó helyre kerültek. Hernandez szerint nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az egyik vagy a másik ország a jobb, mert mindenhol lehet találni valami szépet. Előnyünkre írható, hogy útjainkon nincs akkora káosz, mert menetrendszerű a tömegközlekedés, viszont búvalbéleltek vagyunk – mondta a szinte folyamatosan mosolygó fiatalember, aki ellenben azt nem érti, hogy miért szomorkodunk. Csodálkozva kérdezte tőlünk: Miért kellene búslakodnunk?