Mi is hibázhatunk, de akkor vége a dalnak!

A ’80-as években a cégek gépkocsielőadói leigazolták a kilométereket a fővárosi közlekedési felügyeletnek, mely elküldte a 250, az 500 és 750 ezres emblémát is a bágyogszováti sofőrnek. Az adatokat 2002-ben már nem volt hova elküldeni, mert megszűnt a felügyelet, de még utána is vezetett 250 ezer kilométert a buszokon. Kálmán Bertalan 2011 októberében Pócza Mihály vezérigazgatótól vehette át az egymillió kilométerről szóló emlékplakettet. A gépkocsivezető néhány árokba csúszással, fiatalkori tükörtöréssel, kisebb horzsolásokkal megúszta több évtizedes sofőri pályafutását, de a részletekről meséljen ő maga.

A mezőgazdasági gépszerelő végzettséggel rendelkező Kálmán Bertlan kisebb korában a sofőrségről, a mozdony- vagy traktorvezetésről álmodozott. Nagy dolognak számított akkoriban, hogy az egyszerű falusi gyerekek megszerezhették a hivatásos jogosítványt. Riportalanyunk 19 éves volt, amikor barátjával, Farkas Imrével elvégezték a tanfolyamot. Kálmán Bertalan a katonaságnál lett harmadosztályú gépkocsivezető, és a honvédség berkein belül mindenféle járműre felültették. Jártam ott  Csepellel, tűzoltó- és söprőautóval, traktoroztunk, a füvet kaszáltuk – mesélt a régi időkről.  Leszerelése után a csornai Mezőgépnél másfél-két hónapig dolgozott, majd beállt szerelőnek a bágyogszováti téeszbe, ahol hamarosan az országúti viszonyokra tervezett 350-es Csepel gépkocsivezetője lett. A jármű terepen hamar elakadt, ezért még egy kis eső után is úgy kellett a mezőről kivontatni. Mivel a téesznek nem volt rávalója, hogy dolgozni tudjon, a gépkocsivezető megtakarított pénzéből vásárolta meg munkahelye nevére az Ifát, amivel maszekolni mégsem tudott. 1989-ben elérte a végzet a bágyogszováti termelőszövetkezetet, s Kálmán Bertalan negyvenéves korában az utcára került. Németh Ernőnek, a Tejporgyár akkori vezetőjének köszönhette, hogy csak húsz napig volt regisztrált munkanélküli. A gyárban tíz éven át dolgozott, és ott amilyen jármű csak létezett, mindegyikre felült. A sofőr a cég privatizálásakor ötvenesztendős volt, és több mint fél év múlva sikerült felvetetnie magát a győri helyi járatos buszokra. Mindez így leírva egyszerű, de Kálmán Bertalannak komoly alkalmassági, orvosi és munkalélektani vizsgán kellett részt vennie a fővárosban. mindegyiken egyaránt megfelelt. A gépkocsivezető Győrt úgy ismerte, mint a tenyerét, de a buszokhoz hozzá kellett szokni. Előfordult, hogy a járatok sűrűsége miatt nem tudtak hazamenni, ezért ilyenkor az Ipar úti szálláson aludtak a sofőrök, akiket a hosszú napokon reggel hattól este hatig is beosztottak. Egy járművön két kolléga felváltva dolgozott, egyikük pedig mindig szabadnapos volt, a „háztáji” menettel pedig a helyi sofőröket kellett hazaszállítani. Minden hónap huszadikáig adták le a szabadnapra vonatkozó tervezetet, de a vezénylők figyelembe vették az egyéni kérelmeket. A tévénézőknek első hallásra ez lehet, hogy kicsit kaotikus, de a bejáratott gépkocsivezetők egész éven át tudták előre, hogy mikor, hány órát dolgoznak.

A „révais”, a marcalos” és az „adys” járatokra beosztott gépjárművezető nemrég fejezte be aktív pályafutását, hiszen aki betöltötte a hatvanadik esztendejét, és meg volt a negyvenkét évi munkaviszonya, az nyugdíjba vonulhatott. Ahogy teltek az évek, egyre kevesebb vidéki maradt az állományban. – Öregségemre nem akarok karambolozni, hisz eddig megúsztam mindenféle baleset nélkül – gondolta akkor. A szabálytalan előzésekből fakadó krízishelyzeteket többször is átélte, amikor a többi közlekedő, vagy épp maga miatt kellett hirtelen fékezni, és hogy ezeket megúszta, csak rutin kérdése. A profi sofőrök jól ismerik az autósok kézjelzéseit, amelyek szintén sokat segíthetnek a balesetek elkerülésében.  – Persze hibát én is követtem el, és gondolom, mindenkinek én sem voltam tökéletes, de nagyon jó kapcsolatot tartottam az utasokkal – fogalmazott a rutinos vezető. Szerinte sokszor igaztalan vádak érik a sofőröket, akik nehezen szereznek érvényt igazuknak. A bliccelőkkel nem keveredett perpatvarba, az ellenőrre bízta őket. A mostani generáció magatartásáról túl sok jót nem tudott mondani, mert sajnos, a fiatalok nagy része köszönni sem szokott, és egyre gyakoribb a vandalizmus. Kálmán Bertalan azért értett a nyelvükön, és a hétvégi buliból hazafele tartó ifjoncoknak csak ennyit mondott: „Ha elér benneteket a vég, szóljatok, ott állok meg, ahol akarjátok, de a szotyit el ne szórjátok!”
Hogy milyen a jó sofőr, arról  Kálmán Bertalan szerint az utasokat kellene megkérdeni, de ő mindvégig az apai intelemhez tartotta magát: „Vagy jól dolgozunk, vagy sehogy!” A buszvezetést nem egyszerű munkának, hanem hivatásnak tekintette. Alma nem esik messze a fájától: Balázs fia nyolc éve kamionos. A humorát nem vesztő volt sofőr kevésbé éles látása miatt már csak nappal vezet, sötétedés után pedig a fiatalok szállítják őt. Szabadidejében  tekézni,  nótázni  és kártyázni jár a klubba, de mint mondta, dolgozni is szokott: etetgeti három kiscocáját, gondozza tíz hektár földjét, úgyhogy aggodalomra semmi ok; feltalálja magát, csak egészség legyen!