Mit üzennek nekünk, maiaknak az 1956-osok 66 év távlatából

„1956. október 23-a örökké élni fog a szabad emberek és nemzetek emlékezetében. E nap a bátorság, az öntudat és a győzelem napja volt” – részlet Fazakas Zoltán Márton premontrei apát ünnepi beszédéből, mely az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából hangzott el a csornai Soproni úti emlékműnél.

Az 1956-os eseményekre emlékezve 2022. október 23-án, vasárnap 10 órakor ünnepi szentmisét tartottak a csornai Jézus szíve templomban. Este hat óra előtt az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából rendezett csornai ünnepség a városházától induló fáklyás felvonulással vette kezdetét. A menet a Soproni úti emlékműig haladt, ahol Fazakas Zoltán Márton az egyik nagy világszimbólumról, a New York-i szabadságszoborról beszélt, hiszen mindkét mementó a fény és a szabadság jelképe lett.
– Bármit is gondolunk mostanság a szabadságról, annak földjéről, a nyugatról, a szabadság, mint fáklya világít. Igaz, ez csak az igazán szabad lelkek és emberek látják meg. Igen, mert ez mindig egy harc. Fény és sötétség harca, és ezt soha ne feledjük el. Ilyen lélek volt Kennedy elnök, aki így nyilatkozott a magyar szabadságról: A történelem kezdete óta nincs még egy nap, amely világosabban mutatja az ember csillapíthatatlan vágyát a szabadság iránt. Bármily kicsi is a siker esélye, és bármily nagy is az áldozat, amit követel – mondta Fazakas Zoltán Márton. A premontrei apát így folytatta: – Hogy mi lett a sorsa ennek az igaz embernek, azt tudjuk: a sötétség áldozata lett. Milyen elgondolkodtató, messze túlmutat önmagán az emberen, mert a harc, a világosság és a sötétség harca ma is zajlik. A köntös, az változik, a maszk, a név, az ok, az bizony változik, csak a cél nem. Amit nem tudtak befejezni a nagyapák, azt folytatják az unokák más módszerrel, más néven, de a lényeg, a cél ugyanaz. De mégis a fáklyák világítanak.

Fazakas Zoltán Márton, a város díszpolgára kis kitérője után emlékezésre biztatta az ünnepségen megjelenteket és felidézte, hogy a szomorúfűz helyén épülő 1956-os csornai emlékmű szabad lelkű csornai polgárok, egyszerű önkéntesek keze munkája nyomán jöhetett létre.
– Megáll egy autó és kiszáll belőle egy törékeny asszony. Érdeklődik, mi készül itt. 1956-os emlékmű, hangzik a válasz. Megfog egy macskakövet ez a törékeny, kicsi asszony, odacipeli és a falba helyezi, mint életének egy darabját. Minden rendezés, minden tervezés, minden meghívás nélkül, mert valami világított akkor, utat mutatott, a léleknek szólt. Ezt az asszonyt úgy hívták Wittner Mária. Idetette, hogy világítson nekünk ez az emlékmű azzal a macskakővel együtt.

– A forradalom mindig a léleknek szól, a tiszta léleknek. Általában sikerül bemocskolni, de amikor kezdődik, a lélek szól és világít. Ma úgy látom, talán többen úgy látjuk, a világban, a szabadság háza táján nagy a sötétség. Talán ki is mondhatjuk: minél szebben ragyognak városaink pompázatos fényei, annál nagyobb a sötétség. Mi ugyan tudjuk, hogy van egy másik, egy kiolthatatlan fény, meg is tudjuk nevezni, és ő nem változik a világ forgása szerint, nem változik a társadalom igényei szerint, nem változik a határokkal, az államformákkal, mert ő örök – fogalmazott az apát.
– A történelem folyamán mi magyarok láttuk, hogy ezt a másik fényt hol könnyed mozdulattal, hol katonabakanccsal, hol bérgyilkosokkal, sortüzekkel, akasztásokkal, börtönbe csukással, padlássöpréssel, hol saját népünkből vett árulókkal ki akarták oltani. Néha részleges sikereket értek is el. Néha elhalványult, néha pislogott, néha csak belül égett ez a fény, de milyen érdekes, teljesen sosem tudták kioltani.

Az ünnepi szónok elmondta, hogy napjainkban is láthatjuk a sötétség előretörését a „neked mindenhez jogod van” címszavak mögé bújva. – Mondhatni, napi tapasztalatunk, hogy ami szent volt több száz évig, az ma gúny tárgya. Ami erény volt, az ma bűn és fordítva, ami bűn volt, az ma erény, ami becstelen volt, az ma törvényes, és ami természetellenes volt, az ma természetes. Tudjuk, hogy mindez nem helyénvaló, nem egészséges, és sokszor összeszorított fogakkal állunk tehetetlenségünk tudatában úgy, hogy 1956 novemberében megdermedt magyar népünk az idegen tankokat látva és azt hitte, hogy győzött a sötétség. És tényleg úgy tűnt! De nem! Mert hatalommal, brutalitással, erőszakkal, igazságtalansággal, aljassággal meg lehet félemlíteni sok embert, de az igazakat sosem. Ilyenkor a legkisebb el kezd világítani, és egy ilyen legkisebbről szólnék. Egy ilyen legkisebb volt Brenner János atya, aki egy Vas megyei eldugott faluban állt helyt amikor az országunkban tombolt a féktelen gonoszság. Hazug ítéletek alapján akasztottak, kivégeztek, lelőttek, elkoboztak. Vas megye egyik sarkában pislákolt egy mécses, mert a fény bármilyen kicsi is, mégis csak az világít. A legnagyobb sötétségben is. Sőt, minél nagyobb a sötétség, annál jobban világít.

Fazakas Zoltán Márton arra kérte a fiatalokat, a jelenlévő emlékezőket, hogy idézzék vissza, vagy kérdezzék meg nagyszüleiteket, mi volt Magyarországon, mi volt Sopron megyében, mi volt Csornán 1956-ban.

– Azt fogjátok hallani, hogy az első tíz hónapban a napi életen és küzdelmen túl kommunista hazugságokkal teli propaganda az új világról, ami állítólag nekik készült, csak ők ezt nem tudták. Aztán volt egy gyönyörű október, amit sajnos követett a szomorú november. A nyomor, a menekülés, családok szétszakadása, szegénység, félelem, szürkeség, a hatalom tobzódása. Mindent összevetve: sötétség.
Márait idézve folytatódott a megemlékezés: „Repülj angyal az üszkös, fagyos Budapestre, oda, ahol az orosz tankok között hallgatnak a harangok, ahol nem csillog a karácsony. Nincs aranydió a fákon, nincs más csak fagy, didergés, éhség. Mondd el nekik úgy, hogy megértsék, szólja hangosan az éjszakából. Angyal, vigyél hírt a csodáról.” – Igen, a csodáról. Sok csoda volt még, mint a bíboros az amerikai követségen, mint a fiúk a börtönben, mint a premontreiek, csak más ruhában.
A premontrei apát szerint a ma legfőbb kérdései: Mi adott nekik erőt ehhez? Mivel voltak ők különbek, mint mi, ha egyáltalán azok voltak, hiszen mindazt, ami erőt adhat, kiesett vagy kivették a kezünkből, sőt a lelkünkből is?
– Mit üzennek tehát nekünk maiaknak az 1956-osok 66 év távlatából? Mindegyikünknek kell ezen időnként gondolkodni. Mint pap mondom, elsősorban azt, hogy ne féljetek. Mit aggodalmaskodtok? Tegyétek a dolgotokat, akár alkalmas, akár nem, akár szidnak érte, akár dicsérnek, akár komolyan vesznek, akár megmosolyognak, mert ti ugye kicsik vagytok, de amit jót, a legkisebbel is teszel, velem teszed és nincs olyan hatalom a Földön, amelynek értékét ez el tudja venni. Nincs olyan forradalom, nincs olyan hatalom, ami ezt érvénytelenné tudja tenni.

Kedves csornaiak! Lassan karácsonyra készülünk, igaz, nem egészen úgy, mint a korábbi években. Mindegyikünkben van valamiféle megfogalmazhatatlan idegesség a jövő iránt, hiszen orosz tankok jönnek-mennek nem is olyan messze. Hiszen egy testvér nép gyilkolja egymást. Hiszen valaki őket biztatja, hiszen a szabadság nevében koporsók érkeznek haza Kárpátaljára, hiszen… mindenki fűzze hozzá a magáét. Nem fejezhetem be ma itt a dicsőséges 56-os forradalomról való megemlékezést másként, mint az iménti író szavaival: Angyal, vidd meg a hírt az égből, mindig új élet lesz a vérből. Találkoztak ők már néhányszor: a költő, a szamár és a pásztor. Az alomban a jászol mellett ha az élet elevent ellett, a csodát most is ők vigyázzák, leheletükkel állnak strázsát, mert csillag ég, hasad a hajnal. Mondd meg nekik, mennyből az angyal.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc tiszteletére rendezett városi megemlékezésen közreműködtek a Soproni Szakképzési Centrum csornai diákjai. Az ünnepi műsor után a jelenlévő szervezetek, intézmények, egyházak képviselői letették koszorúikat az emlékműnél.