Nem ittam, nem dohányoztam, csak dolgoztam!

A 90. születésnapját ünneplő Meikel Gyula felmenői szintén beledi származásúak, ráadásul több generáción  „örökítették át” egymásnak az asztalos szakmát. Még a dédnagypapa is ezt a foglalkozást választotta, s tudását a fiataloknak szépen továbbadta. Riportalanyunk harminc évvel túlhaladta a nyugdíjaskort, de még mindig aktívan dolgozik. Hogy kezdődött ez a tevékenységgel teli kilencven esztendő? Maga az érintett mesélte el...

Meikel Gyula a házukkal szemben lévő téglagyár területén töltötte gyermekkorát, ahol reggeltől estig rúgta a labdát. Sosem az aggasztotta, hogy netán elfogy az energiája, csak a sötétedés miatt volt kénytelen befejezni az aznapi játékot. Futballszenvedélye később sem hagyott alább, aktív tagja volt a megyei bajnokságban versenyző csapatnak, de 1951 után szívnagyobbodása miatt visszafogta magát. Szerencsére azóta kigyógyult  betegségéből. Az asztalos szakma csínját-bínját édesapja műhelyében sajátította el, majd egy évet töltött tanulóként Mihályiban.

A következő év nyarán  áthelyezték Bánfalvára, onnan pedig Kassa mellé vezényelték. Századával harckocsi–akadályokat ástak, hogy megelőzzék a szovjetek betörését. Az ellenséges haderő októbertől Románia felől közelített, ezért Esztergomnál bevagonírozták őket, és irányba vették Sopront. Meikel Gyula a hűség városában élte át az első bombázást, s közben azt sem tudták, merre meneküljenek. Parancsnokaik száz embert zsúfoltak be a legkisebb fedett vagonba, ahol csak állva fértek el, és ilyen körülmények között érkeztek Kelet-Németországba. Az amerikai hadsereg közben nyomult előre, ezért még nagyobb lett a zűrzavar. A nyugat fele haladó magyar század éjjelente negyven-ötven kilométereket gyalogolt, mígnem fogságba estek. Kilenc hónapig éltek a szabad ég alatt lévő lágerben, ahol földbevájt gödrökben tértek nyugovóra. Dolguk nem sok volt, de enni se igen kaptak, egész nap csak szédelegtek: hat emberre jutott napi egy kilogramm kenyér.   A sanyarú körülmények között negyven kilogrammra lefogyott 165 cm magas katona igen megsínylette a lágerben töltött  időszakot.

A leszerelt katona hazaérkezésekor egy ideig nem tudott mihez kezdeni, hisz a háború utáni pangás volt jellemző az egész országra.
1948-ban hitelből szerezte be első gyalugépét, s azóta hétfőtől vasárnapig a műhelyében telik minden napja. – Nem voltam nyaralni, üdülni, nem érdekelt semmi, csak a munka – mesélte Meikel Gyula, aki nem felejtette el szakmáját, hiszen a katonaság előtt megszerezte az alapokat. Leendő forgalmista feleségével a vonaton ismerkedett meg, és a fiatalok 1956 augusztusában egybekeltek. A harminchárom évesen házasságot kötött Meikel Gyula és párja Beledben telepedett le, s nemsokára ikerlányaik születtek.

A segédek nélkül tevékenykedő iparos ajtók és ablakok készítése mellett főleg bútorokra szakosodott.
Miután megjelentek az olcsó, gyári szekrények, nem maradt más, mint az üvegezés, mert a mester ahhoz is értett: Beled 40 kilométeres körzetében teljesítette a megrendelők kívánságait. A teherautóval szállított alapanyagokból a mester maga vágta le a kívánt méretet. Kiegészítésként fenyőből és tölgyfából koporsókat készített, hisz akkoriban az asztalosok dolga volt ez is.

A 90 esztendős Meikel Gyula a mozgást az élete részének tekinti, mert szerinte az ilyen ingerek hatására épül a szervezet.
– Tegnap is dolgoztam! – mondta érdeklődésünkre az iparengedélyét mai napig megtartó asztalos és üveges mester. – Ha leülök, akkor sem érzem jobban magamat – tette hozzá magyarázatul a négy unokával és két dédunokával büszkélkedő nagyszülő, akinek szakmáját viszont egyikük sem folytatja. A beledi házaspár megtehette volna, hogy jobban költekezik, de ők a szerényebb életet választották. Meikel Gyula további céljait firtató kérdésünkön jóízűt nevetett, de azért megjegyezte: – Dolgozom, amíg az egészségem engedi.

Nem teljesen kerek a történet, ha kihagyjuk belőle a nőket: A rengeteg viszontagságot átélt idős ember felesége, Meikel Gyuláné nagy türelemmel és megértéssel viszonyul férjéhez, akinek mindig összekészíti a tízórait, ebédkor pedig főtt étellel várja haza. Az önkormányzat által nemrég felköszöntött idős mester Beled polgármesterét csodálatos asszonynak tartja, és nagyon örült, hogy a város ekkora figyelmet szentelt neki.