Orvosnak lenni mindhalálig!

Dr. Pődör István gyermekkorát jóformán ugyanabban az épületben élte le, ahol hosszú éveken keresztül a csornai háziorvosi rendelő üzemelt. Az édesapa komoly szerepet töltött be a hajdani járásbíróságon, de fiát nem a paragrafusok, hanem inkább az orvostudományok érdekelték. Az alma azért mégsem esett annyira messze a fájától, mert ifjabb Pődör már végzett háziorvos korában megszerezte a jogi szakokleveles diplomát. Dr. Pődör Istvánt négy sikertelen próbálkozás után, az ötödik alkalommal vették fel az általános orvosi karra. A fővárosi Semmelweis Tudományegyetem befejezése után a csornai kórház sebészetére vették fel, ahol hosszú és szép éveket töltött el. Kezdőként sokat tanult első főnökétől, a Szombathelyről idekerült főorvostól, akivel még este nyolckor is a műtőben voltak. Az 1981-ben sebészeti szakvizsgáját megszerző dr. Pődör a hasi és mellkas felnyitása mellett nem egy császármetszést végzett, és több szülést is levezetett. A péntek délben kezdődő és vasárnap estig tartó hétvégi ügyelet után hétfőn már munkába álltak az osztályon.  – Én hazamentem az ügyeletről, a feleségem pedig akkor kezdte meg – mesélt az orvos a szép, de embert próbáló időszakról. Egy idő után felmerült benne a kérdés: Mi éri meg jobban? Munkája vagy az egészsége fontosabb? A sebész  arra az elhatározásra jutott, hogy elfogadja az épp megüresedő körzeti orvosi állást, melyet a privatizáció óta betéti társaság tagjaként végez.

Az orvosoknak kötelező a folyamatos továbbképzés, mert ennek hiányában nem láthatnák el feladataikat. A televíziónk előtt megszólaló házaspár  élete is az állandó tanulásról és a gyakori ügyeleti szolgálatról szólt. A mai kor társadalmában viszont jó adag elidegenedés figyelhető meg, mely erősen megmutatkozik a betegeken. A legtöbbjüknek nem elég, ha enyhítenek  testi tüneteiken, mert fontos számukra, hogy  lelki panaszaikat is elmondhassák; tehát az orvosnak erre is fel kell készülnie.

A szintén értelmiségi, ráadásul x-es származásúnak titulált családban felnövő dr. Radányi Ibolya Debrecenből került a környékre. A szülőktől többek között megtanulta a munka és a mozgás szeretetét. A versenytornászként remekelő lány úszott, balettozott és vívott is. Neki sem sikerült rögtön a felvételi, így a harmadik nekirugaszkodásra jutott be az egyetemre. Kezdetben inkább a manuális orvosláshoz vonzódott, de egyik professzora javaslatára a gyermekgyógyászat mellett döntött. A meghirdetett csornai álláshoz lakás is járt, ezért a frissen végzett orvos nagy reményekkel utazott a településre. Mindjárt meg is kapta a pinceajtóhoz való kulcsot, a kórházigazgató feleségétől pedig a lapátot és felmosórongyot. Este nyolcra ki is takarította az alagsori helyiségeket, másnap pedig bedobták a sűrűjébe. Mivel az ideg- és elmeosztályra mindössze egy orvos jutott, hamarosan dr. Radányi Ibolyát küldték oda helyettesnek, aki mint mesélte, mindig megbízott a betegekben, még áldott állapotban is besétált közéjük. Néhány nap elteltével megszólította őt egy tisztelettudó, elegánsan felöltözött fiatalember, aki elkérte tőle a biológia jegyzeteit, mondván, jól jönne a felvételijéhez. A neurológiából szakvizsgázó doktornő kapcsolata így kezdődött az akkor még asszisztensként dolgozó dr. Pődör Istvánnal.
A doktornő szüleitől is azt tanulta, hogy nincs különbség ember és ember között.
A járási körzetekre felosztott egészségügyi ellátórendszerben nagyon kevés körzeti orvos dolgozott, ezért négyszobás lakást ajánlottak annak, aki betölti a hiányt. Dr. Radányi vállalta, hogy kézbe veszi a reflexkalapácsot, de emiatt nem kellett feladnia szakorvosi ambícióit, mert reggel hétkor az SZTK-ban kezdett, majd ellátta a körzetet, utána pedig a üzemorvosi teendőkkel foglalkozott. Dr. Radányi Ibolya nyugdíjba vonuló kollégája helyét vette át később Kiscsornán és Farádon, melyhez nem sokkal ezután hozzácsatolták Rábatamásit is. Az akkor már kétgyermekes család életén a doktornő nyugdíjas édesanyja könnyített, aki egy héten át, minden hónapban elvállalta az otthoni teendőket.  Dr. Radányi Ibolya egy cseppet sem bánja, hogy lányai megismerték a vidéki életet, hisz annyi szeretet kaptak, mint amennyit ők is adtak környezetüknek. Továbbá megtapasztalták, hogy a gyógyítás nem a fehér köpenyről szól, mert néha bizony nehéz körülmények között kell helytállni. A házaspár gyermekei egyébként szintén egészségügyi végzettségűek, és mindketten gyógytornásznak tanultak.

Jó volt hallgatni dr. Radányi Ibolyát, amikor arról beszélt, hogy a csornai kórházban miként viszonyultak egymáshoz az emberek. Szinte már-már ideálisnak tűnő állapotokat vázolt fel. – Nagyon jó légkör volt, de ez egy kicsit “odábbment”. Manapság egyre inkább elhidegülő emberi kapcsolatokkal találkoznak, de a házaspár hivatásába vetett hitét és munkáját sosem adja fel, így amíg tehetik, gyógyítják a betegeket.