Pölöskei János fegyveres harcban nem vett részt, de örökre beivódott a lelkébe az állandó készenlét

A jelenleg Tatán élő katonatiszt 2003-ban megjárta Koszovót, 2005-ben hat, 2006-ban pedig tíz hónapot töltött Afganisztánban. A riportalanytól megtudtuk: a katonák úgy jutnak ki a külföldi szolgálatra, hogy pályázhatnak a Magyar Honvédség által közzétett kiírásra. Elvileg minden katona jelentkezhet a nemzetközi beosztásra, de komoly fizikai felmérésen és egészségügyi alkalmassági vizsgálaton kell átesni a parancsnok döntését megelőzően. Továbbá felsőfokú angol nyelvismeretet követel meg a katonától, amennyiben egyénileg teljesít szolgálatot a nemzetközi színtéren.
Pölöskei János törzsfőnök a KFOR-főparancsnokságát őrző és biztosító zászlóaljjal tartózkodott Koszovóban 2003-ban. A parancsnok helyetteseként második ember volt a ranglétrán, ezért rá bízták a kb. 240 fős állomány szolgálatszervezését, valamint a hadműveletek irányítását és biztosítását. Az ügyeletes alegység feladata az volt, hogy baj esetén azonnal kimentsék a vezetőket a veszélyeztetett területről. Különösen a nyugati térfélen érezték feszültnek a helyzetet, ahol a szerb kisebbség többségben van az albánokhoz képest.
Pölöskei János komoly szakmai kihívásnak tekintette az afganisztáni missziót, s erről utólag sem változott a véleménye. A főparancsnokság hadműveleti színterén 24 órás váltással működő szolgálatot látott el. Véleménye szerint ebből nagyon sokat tanult, valamint fejlődött a nyelvtudása. A NATO 28 tagállamából szinte minden nemzet képviseltette magát a misszióban, ezért sokukkal kerültek szoros kapcsolatba. A különböző országok egységesen kezelik a bevetés szabályait,  például a fegyveralkalmazást, vagy  hogyan kell viszonyulni a helyi lakossághoz.
- Én nem voltam parancsnok Afganisztánban, beosztott törzstiszt voltam, és 12 órás váltásokban dolgoztunk. Előttem volt egy csomó monitor, nagyon sok telefon és kivetítő,  pakolgattam fel az eseményeket, meg követtem őket, és jelentettünk folyamatosan - mesélt a misszióról az alezredes. Az afganisztáni tábort úgy kell elképzelni, mint egy 400 x 400 méteres területet, ahol kb. 2000 ember elhelyezéséről gondoskodtak. A katonákat kétszintes, 60 méter hosszú  konténerházakban szállásolták el, ahol ketten laktak egy szobában. Az ideiglenesen érkezőket pedig sátrakba irányították, ahol különösebb komfort nem járt, ezért hálózsákban aludtak. Eleinte nem számíthattak semmilyen extra dologra, de a későbbiekben már építettek foci- és kosárpályát. Pölöskei János a szabadidővel kapcsolatban elmondta: főleg a bezártság esett a nehezére, az, hogy nem mozoghatott kedvére. A katonai szabályok szerint csak napközben lehetett kimenni, a robbantásos merényletek miatt Kabulba is kizárólag autóval és megfelelő biztosítás mellett. A sofőr csak a forgalomra koncentrált, vagyis a szembejövőkre, a többiek pedig minden lehetséges mozgásra figyeltek, állandóan nézték az út szélét és a mögöttük hagyott területet. A taktikai menetet úgy szervezték, hogy a két jármű folyamatosan fedezze egymást, és kiszámíthatatlan legyen a helyzetük. Beszélgetőpartnerünk viszonylag közel tartózkodott ahhoz a 2005-ös főparancsnokság ellen indított rakétatámadáshoz, amelyben szerencsére senki nem halt meg, ezenkívül egyéb éles veszélyhelyzetbe nem került.

Sosem tanúsítottak erőszakos magatartást, ezért  jó kapcsolatot ápoltak a helyiekkel, mindig szem előtt tartották, hogy ők itt  csak vendégek. Az alezredes az afgán viszonyokról elmondta:  átlag honfitársunk el sem tudná képzelni azokat a körülményeket, amelyek ott uralkodnak a szegényebbek körében. A város szélein sárból tapasztott, szalmával erősített házakban laknak az emberek. A Kabulban állomásozó katonák megpróbálták kicsit könnyebbé tenni a helyiek életét: iskolákat indítottak,  segélyt osztottak a menekülttáborokban. Csak a folyóvízzel határolt területeken zöldell a természet, egyébként nyáron minden sárga színben játszik, mert kiég a növényzet. Nem egyszer együtt falatoztak a helyiekkel, és a katonának nagyon ízlett a kovásztalan kenyér, mely szerinte a Csorna környékén készült, kemencében sütött lángoshoz hasonlít leginkább. Pölöskei János egyik alkalommal plusz 60 fokot mért, amikor kocsival közlekedett, és forró vízzel oltotta a szomját, éjjel viszont nulla fok körülire is lehűlt a levegő. Kelet felé 3000 méternél is jóval magasabb hegyvonulat húzódik, az ország déli része viszont lapos sivatag, melynek csak csekély része alkalmas a termesztésre. A környék, ahol ismerősünk tartózkodott, egyébként a világ negyedik legforróbb helye. - Ennyire büszke emzetet még nem láttam, mint az afgán - jelentette ki Pölöskei János -, és nagyon nagy harcosok, ha lehet így mondani, mert benne van a kultúrájukban. Utóbbiról ismert, hogy a nőket idegen nem pillanthatja meg náluk, ezért fejtetőtől bokáig lefedő burkával takarják el őket, melyet 14 éves kortól öltenek fel először a lányok.
A főiskolán tüzértisztként végzett  interjúalany nagyon jól tudta, hogy milyen a 2 - 3 kilométerre lévő robbanás, ezért szívesen kitörölné a memóriájából a tőle 40 méterre zajló, már említett szerencsés kimenetelű rakétatámadást. A katonába nagyon mélyen beleivódott az Afganisztánban átélt bizonytalanság, ezért ha  autóba ül, mind a mai napig olyan élesen figyeli a visszapillantó tükröt, hogy megjegyzi a mögötte közlekedő rendszámát, valamint a járműben ülő emberek karakterét.
A missziót teljesítő katona legkedvesebb emléke közé tartozik, amikor bemehetett  az ázsiai régió leghíresebb, Mazari Sharifben található, pár centiméteres mozaiklapokból kirakott Kék mecsetébe, mert ennél szebb építményt Európában is csak keresve találni - jegyezte meg Pölöskei János. A katonákat (még a nőket is!)beengedték egyenruhában, csak a bakancsot kellett levetni. A beléptető-kapunál üldögélő, hosszú fehér szakállú bácsika szedte össze a lábbeliket, na és a belépődíjakat. Mindezt február közepén kell elképzelni, vagyis a mínusz egynéhány fokban: mezítláb vonultak végig a mecset vizes udvarán, de még így is megérte.
Összegzésként el lehet mondani, hogy az élet súlyos nehézségeire lehetetlen előre felkészülni, csak az adott pillanatban és helyzetben dől el, hogy miként reagál az ember. Pölöskei János arra a kérdésre, miszerint ha tehetné, vállalna-e újból missziós szerepet, így válaszolt : - Igen, szívesen mennék, de nekem van családom is! Mivel katonáéknál nemcsak elhatározáson, hanem parancson is múlik a külföldi szolgálat, így sosem lehet tudni, hogy a Csornáról elszármazott tatai fiatalember mikor bukkan fel egy újabb  missziós táborban.