Simon Gyula lelkileg megtörve, de emlékekkel tele tért haza a hadifogságból

A 85 éves, mezőgazdasági munkával foglalkozó, többgyermekes családban felnövő Simon Gyula hosszú élete során sok szomorú dolgot tapasztalt, de azért  kellemes emlékeiről is beszámolt televíziónknak. Az idős ember fiatal korának kitörölhetetlen szakasza a második világháború, mert alig töltötte be a tizennyolcadik esztendejét Szálasi hatalomátvételekor, háromnapi élelemmel ellátva vitték Balatonfűzfőre. A munkaszolgálatosok a településtől négy-öt kilométerre, elég veszélyes szakaszon ásták az árkot. A fiatal egyhetes karácsonyi eltávozásának ideje alatt hallotta, hogy a nyilasok agyonlőttek két beledi leventét, ezért nem mert tovább otthon maradni. Kiképzés után a rádiósokhoz osztották be, de az oroszok ezt az egységet is megsemmisítették. Jánosházán tartózkodott az osztag, amikor mindenkitől elvették a karóráját, és egy ismeretlen település parasztházába terelték őket. Az akkor még nem annyira szigorú őrizet alatt lévő csapatból ketten megszöktek, majd a bevagonírozott emberekkel a fővárosban állt meg a vonat. Az ottmaradókon álltak bosszút, és akit értek, agyonvertek, de Simon Gyulának sikerült meghúznia magát a tömegben. A hosszú idő alatt enni nemigen kaptak, talán egyszer ivóvízhez és szárított kenyérhez jutottak. A több ezresre duzzadt tömeget a román konstancai kikötőben teherhajóra hajtották, úgy, hogy szinte mindenhol emberek voltak. A fekete-tengeri Novorosszijszkban különválogatták az egészségesnek és betegnek tűnő foglyokat. Simon Gyula az utóbbi csoportba került, mert szifiliszesnek vallotta magát, amiről tudta, hogy az oroszok nagyon tartottak. Meg is lett a “jutalma”, mert jól belerúgtak a magyar katonába. Miután a háború nyomait kellett eltüntetniük, a régi rosztovi kombájngyárban működő hadiüzembe rendelték őket.
Az egy hónap híján négy esztendőt hadifogságban töltő katona elmesélte, hogy az első évben megfeleződött az állomány, mert olyan sokan meghaltak. Beledi interjúalanyunk is bekerült két-három napra  az ún.fagyasztóba, ahova azokat vitték, akik már szinte nem is éltek. Társai elmondása szerint sikerült annyira összeszednie magát, hogy utolsó nap már a fapriccsen üldögélt, és legalább pihenhetett valamicskét. A rabság első éveiben még levelet sem írhattak, vagyis az otthoniak semmit sem tudtak róluk. Később kéthavonta ment egy-egy levél, de a tartózkodási állomásukat nem közölhették. Simon Gyula kőművestől kezdve villanyszerelőig szinte minden volt, és még szénbányában is dolgozott. Amikor úgy hozta a szerencse, társával együtt szabónak adta ki magát, így meleg helyen tölthette a nap nagy részét. Haverja kicsit közelebbi szakmát tanult, mert a háború előtt kárpitosként dolgozott, de azért egy darabig elboldogultak, s miután kiderült a turpisság, keményebb munkára, a szénbányába vezényelték őket. A hadifoglyoknak a legszebben csengő orosz szó hazát jelentett, ezt hallották a legszívesebben, és ami 1948.novemberében valóságos lett. Mikor a család egyetlen fiúgyermeke Beledre érkezett, munka persze nem várta, ezért ismerősével a páli erdőben fatuskót gyűjtöttek. Első, fizetéssel járó igazi állása tavasszal a vicai Kis-Rába híd építkezése volt.
Gyula bácsi elégedett Beled fejlődésével, és ezzel kapcsolatban kifejtette: Olyan sosem volt, hogy mindenkinek minden tetszen, de a lényeg a többség véleménye, arról pedig úgy tudja, hogy jó. - Vezetőink eléggé agilisak, mindent elkövetnek, hogy a településnek jobb legyen. Ha így megy tovább, akkor éljenek sokáig még velünk együtt - kívánta a 85 éves ember.