Túlélte a Don-kanyart és az orosz hadifogságot

A csapodi származású  Tarr János idén augusztusban tölti be a 93. életévét, de a család többi tagja is szerencsés géneket örökölt, mert  három fiú és egy leánytestvére szintén viszonylagos egészségnek örvendenek. János bácsi Gartán végezte az öt általánost, a hatodik osztályt pedig Mekszikópusztán (Sarród településrésze) fejezte be. Mint legidősebb testvérnek korán helyt kellett állnia, hisz 11 éves volt, amikor elvesztették édesapjukat, ezért szakmát nem tanulhatott.
Az idős ember a katonaság előtt uradalmi napszámosként kereste a kenyerét. Annak idején a háznál csak néhány tehenet és disznót tartottak saját szükségletre, mert mindenki eljárt otthonról dolgozni. A májustól novemberig leszerződött mezőgazdasági munkások minden hónapban megkapták a lisztet és a zsírt, amihez némi pénz is járt.   A kapuvári városháza helyén lévő hercegségi hivatal tiszttartójával és a hónapos gazdával intézték a papír ügyeiket. A család minden tagja hasznosította magát: a gyerekek vezették az állatokat a vetéskor, a nagyobbakra pedig a zsákolást és kaszálást is rábízták. Annyi mindig jutott az asztalra, hogy nem éhezett egyikük sem.

Tarr Jánost 1941. november11-én besorozták a soproni laktanyába, és a rákövetkező év tavaszán vitték is a frontra. A tüzérkiképzést kapott katona ütegében négy 150-es belméretű ágyút használtak, ezenkívül karabélyozott, de a löveget nem mindig sikerült célba juttatnia – mesélte a veterán, aki 14 hónapot töltött a Don mellett. A gyalogság jó két kilométerre menetelt a tüzérség előtt, de a „senki földjén”, vagyis az ellenség és a mieink között sem igen volt sokkal nagyobb távolság. Tűzkészültség esetén nem az volt a kérdés, hogy mikor keljenek, mert nyugovóra sem térhettek, ruházatukat pedig egy álló héten át sem cserélhették. Ha néha civil házak közelébe értek, lovak módjára, állva húzták meg magukat éjjel. Aki italhoz jutott, az a szesz mámorában próbált vigasztalódni, viszont ha ilyen állapotban szenderült álomba, szinte biztos, hogy másnapra megfagyott.  – A fronton átélt emberfeletti szenvedést nehéz lenne elmondani, ami szinte regénybeillő. Szégyen a magyar csapatra, mert kivittek bennünket a semmibe. Koszt volt, de nem lakodalmas, az biztos!  – tette hozzá az idős ember, aki társaival lerongyolódva, koszosan érkezett haza. A katonák visszavonuláskor menedékhelyet sem találtak maguknak, a háromujjas kesztyű pedig nem védte meg kezüket a hidegtől. Volt, akinek a végtagjai, míg másnak a füle vagy az arca fagyott el. Egyik alkalommal meglepte őket a szibériai sícsapat, akik nagyon könnyen mozogtak a havas talajon. A magyaroknak lövedéke sem maradt már erre az időre, ezért Tarr János szuronyát használva, és kézigránátot dobálva mentette az életét. A sebesüléstől bal zubbonyzsebében lévő vastag imakönyve mentette meg, mert a fáradt szilánk a fedlapon fennakadva nem jutott el a testéig. Volt olyan nap, amikor hatvan-hetven kilométert meneteltek a mínusz negyven fokban. A katonák úgy hullottak, mint a legyek, nem csoda, hogy a fronton megszűnt minden emberi érzés. Az utánuk érkező bajtársak már jobban jártak, mert őket „csak” Lengyelországig vitték el. Tarr János miután szerencsésen hazaérkezett, még néhány hónapot a soproni laktanyában töltött. Leszerelés után sem nyugodhatott meg mert besorolták tartalékosnak.  A volt katona visszament az uradalomba dolgozni, de hamarosan utolérte a SAS-behívó. Mivel lemaradt az alakulatától, egy ideig katonaszökevénynek tekintették.

Hat hónapot töltött kiképzőként Gyékényesen, ahol már a társaság fele civil, a másik része pedig egyenruhás volt, de innét meg a jugoszlávok elől kellett menekülniük. Nagypéntek napján Szentgotthárdnál kapták el az oroszok, akik két és fél esztendőre Murmanszkba száműzték társaival együtt. Itt mindenféle munka várt rájuk: erdőben, bányában és téglagyárban is foglalkoztatták a hadifoglyokat. A katonai státusban lévők egy fokkal jobban jártak, mert aki politikai üldözöttnek számított, akár nyolc évet is száműzetésben tölthetett. Tarr János pihenőidejében egy szál köpenyben húzta meg magát a deszkapriccsen. – Egyik télen vérhasban betegedtem meg, a másikon meg végelgyengülést kaptam, mégis itt vagyok! – mondta a Don-kanyart és a hadifogságot túlélt ember, aki még a hazamenés reményében sem ringatta magát.

Hazaérkezése után többektől visszahallotta az ostoba és rosszindulatú kérdést: Miért mentek ki Oroszországba?  Mintha ő ezt örömmel tette volna, pedig nyilvánvaló, hogy nem volt más választása. Szakma nélkül nehéz volt elhelyezkednie, de azért mindig feltalálta magát, és amit lehetett, minden munkát elvégzett. A rengeteg szörnyűséget átélt férfi elmúlt harminc, amikor a családalapításra gondolhatott: két gyermeke, majd négy unokája és két dédunokája született. János bácsi mostanság amiatt szomorkodik, hogy  háromkerekű rokkantkerékpárjával balesete óta kicsit bizonytalanul közlekedik, de a többszörös borda- és válltörést szenvedett idős ember lassan felépülget.

Hat hónapot töltött kiképzőként Gyékényesen, ahol már a társaság fele civil, a másik része pedig egyenruhás volt, de innét meg a jugoszlávok elől kellett menekülniük. Nagypéntek napján Szentgotthárdnál kapták el az oroszok, akik két és fél esztendőre Murmanszkba száműzték társaival együtt. Itt mindenféle munka várt rájuk: erdőben, bányában és téglagyárban is foglalkoztatták a hadifoglyokat. A katonai státusban lévők egy fokkal jobban jártak, mert aki politikai üldözöttnek számított, akár nyolc évet is száműzetésben tölthetett. Tarr János pihenőidejében egy szál köpenyben húzta meg magát a deszkapriccsen. – Egyik télen vérhasban betegedtem meg, a másikon meg végelgyengülést kaptam, mégis itt vagyok! – mondta a Don-kanyart és a hadifogságot túlélt ember, aki még a hazamenés reményében sem ringatta magát.

Hazaérkezése után többektől visszahallotta az ostoba és rosszindulatú kérdést: Miért mentek ki Oroszországba?  Mintha ő ezt örömmel tette volna, pedig nyilvánvaló, hogy nem volt más választása. Szakma nélkül nehéz volt elhelyezkednie, de azért mindig feltalálta magát, és amit lehetett, minden munkát elvégzett. A rengeteg szörnyűséget átélt férfi elmúlt harminc, amikor a családalapításra gondolhatott: két gyermeke, majd négy unokája és két dédunokája született. János bácsi mostanság amiatt szomorkodik, hogy  háromkerekű rokkantkerékpárjával balesete óta kicsit bizonytalanul közlekedik, de a többszörös borda- és válltörést szenvedett idős ember lassan felépül.