A művészethez bátorság kell, amivel előbb-utóbb minden alkotó szembesül

A Kónyban élő, és a mostani tanévtől a csornai Kerényi György Művészeti Iskolában tanító Pápai Miklós festőművész első alkalommal állította ki műveit a településen, ahol életművéből több darab volt látható. Amikor már tudatosan vette a kezébe az ecsetet, főleg a vízfestéket kedvelte, később viszont megismerkedett a pasztellel. Az akvarell, mint festészeti technika évekig lefoglalta a nyiladozó tehetséget, pedig a látványt – a színt, a tónust, a fényeket – nem könnyű úgy felvinni a felületre, hogy azt mindössze egyszer, de maximum kétszer érintse.

A sokszorosító grafikai eljárással készült cinknyomatot és fametszetet direkt a tanítványok kedvéért mutatta be, akik televíziónknak korábban arról nyilatkoztak, hogy mennyire kedvelik a linótechnikát. A kollázs annyit jelent számára, hogy a már meglévő és más által rendszerbe foglalt, szinte készen kapható formából új világot teremt olyan módon, hogy közben mégis megőrzi annak valódiságát. Pápai Miklós szerint az ellentétek szemléltetése által tovább erősödik a mondanivaló, melyhez azonban nem kis bátorság kell. Ezen nemcsak a pozitív és a negatív formák egymás mellé helyezését, hanem a régebbi technikával készült alkotások újrarendezését értette.

A kiállítóterem falán lévő képek más érzéseket keltenek benne, mintha csak otthon nézegeti. A művész gondolataival manapság az embert, mint témát járja körül, amit aztán különböző módszerekkel jelenít meg a művein. A művész tanár legújabb ábrázolásai majdnem olyan frissek, mintha a festőállványról kerültek volna a kiállítóterembe, ezért ezek még nincsenek bekeretezve. Az Arany iskolában bemutatott két mű Pápai Miklós pályafutásának azon korszakát idézi, amikor régészeti ásatásokon dolgozott. A hétezer évvel ezelőtti, nemrég feltárt agyagbányákból kerültek elő azok a nyersanyagok, amelyekből porrá zúzott, festésre alkalmas színezéket készített. A megszámlálhatatlanul sok, kidobásra szánt kagylódarabokat is felhasználta művészetéhez. Az ásatások során felszínre került, több ezer éves árkok rajzai és lenyomatai által ihletett festményén szinte szükségszerűen ábrázolta a ló motívumát. Az alkotó megadva magát a kívülről jövő késztetésnek, A lovas háza címet adta művének. A régészek egymás mellett lévő, két 1,80 m mély gödörben találták meg azt a fehér-sárga, illetve sötét földszerű anyagot, amelyekkel  a művész elkezdte a másik, még befejezetlen tanulmányát. Alkotó tehetsége új erőre kap azáltal, hogy az eddig elrejtett tárgyakról lefejti az évezredek titkát, és más formán keresztül a jelenbe helyezi. Pápai Miklós elárulta, hogy Lechner Aranka, a tárlatnak helyet adó intézmény igazgatója ezektől a legújabb, kettősséget kifejező művektől kezdte a kiállított darabok értelmezését.

Pápai Miklós azon ritka művészek közé tartozik, aki maga interpretálja alkotásait, melyek ettől még közelebb kerülnek a nézőhöz. Nemcsak műveivel, hanem a hozzájuk fűzött kommentárjaival is képes megváltoztatni a képeket szemlélő érzékelését és egész látásmódját, így a bemutatott mű “szöveg módjára”értelmezhető. A föld mélyéből feltárt régészeti anyag a keze munkája nyomán a természeti helyett emberi nyelven szól hozzánk. Nem idegenek tőle a  festészeti technikák, valamint a képek keletkezési körülményeinek ismertetése. Sőt, még a saját intim lelkivilágába is bepillantást enged, segítve ezzel a mélyebb befogadást és azonosulást.  Az a tárlatlátogató, aki a több egyéni és csoportos kiállításon részt vevő művész magyarázatait figyelemmel kíséri, úgy érezheti, hogy maga is beavatottá és tanítvánnyá válik.