A nevezetes nap reggelén a gyülekező ifjak nevének bekiabálásával ellenőrizték a létszámot, majd csoportokra osztották őket. Nem kérdezték, hogy akarnak-e menni, vagy sem, de nem is kellett tiltakozásra számítani, mert a puska vége hamar az ember fejéhez közelített, jobb esetben pedig hadbíróság elé állították az ellenállót. Mivel a laktanyában nem volt elég hely, Fertőrákosra irányították a csapatot, ahol két hétig pajtában laktak, s még váltóruhát sem kaptak. Szeptember 8-án továbbvitték a katonákat: két hónapon át lövészárkot és géppuskafészkeket ástak a hegyekkel szabdalt vidéken. - Mikor Horthy bemondta a fegyverszünetet, már Érsekújváron voltunk, és gyalog jöttünk a dunántúli páncélos laktanyáig - mesélte a veterán -, majd egy nap után bevagoníroztak, és irány Sopron. Társaival szerette volna átkérni magát a páncélosokhoz, azzal a szándékkal, hogy onnét talán meg tudnak lépni, mert már elegük volt a borzalmas laktanyai körülményekből, pedig tisztában voltak vele, milyen veszélyes vállalkozás, ugyanis a katonaszökevényt még a csendőr is gondolkodás nélkül agyonlő-hette. Csak egy hajszálon múlott a honvéd élete, amikor nem tudta felmutatni kimenőjét a kakastollas járőrnek Szentgotthárdon. Már állították volna a falhoz, mikor a szemfüles szakaszvezető kimentette őt.
Kiss Sándor a harcok végét Rimaszombaton érte meg. Csapattársaival zúgták a katonadalokat, mikor rájuk kiabáltak a kórházablakon kihajoló sebesültek: Fiúk, vége a háborúnak! - Ott a katonának nem volt szabad politizálni, a katona nem tudhatott semmit, az csak a parancsot teljesítette - mondta a poklot megjárt veterán. A katona hazakerülése után Győrben vállalt munkát, de bizony keresetét rendre elitta. Egy idő után elege lett a léha életből, és hirtelen nősülésre adta a fejét, melynek eredménye: két gyermek, valamint hat unoka.- Talán még álmomban is meggyötörnek - tette hozzá most már derűsebben a döri veterán. Kiss Sándornak többször is kínálkozott alkalom arra, hogy nyugatra távozzon, de mint mondta, ő mindig otthonszerető volt. Mostanság könyvtárból kölcsönzött háborús történeteket olvasgat a hadifogolytábort is túlélt katona.
Később nem volt ennyire jó sora, mert menetszázadba zsúfolták a teljes méneskari tábort. Szalai András karácsony környékén azért pár napra hazamehetett. A frontra vezényelt katona legalább még egyszer találkozni akart a szülőkkel. Mire megkapta a kimenőjét, besötétedett, és egyetlen vonat sem járt, ezért katonatársaival gyalog indultak el a vaksötétben. A napfelkelte Szany határánál érte őket, ahol szétvált a csapat: ki Kapuvár és Szárföld irányába, ő pedig Dör fele folytatta útját. A huszár Rábapordányon áthaladva, a mise alatt érkezett szülőfalujába. - A talpam tele lett hólyaggal, de két öreg szülőm várt. Másnap reggel már indult is Csornára, ahonnét autóval jutott vissza a táborba. - Január 4-én jött egy csomó busz, arra felszállítottak bennünket. Senki se tudta, hogy hová megyünk. A felvidéki Dunaszerdahelyről már felszerelve, lóháton indultak el este. - A lovaknak kerestek helyet, a huszár meg bújt, ahová tudott - jegyezte meg Szalai András, aki 1945 leghidegebb éjszakáján az egyik nagy ütközetet csak azért úszta meg, mert nem volt rendfokozata.
A háború végén akinek félnivalója volt az oroszoktól, az nyugatra menekült, Szalai bácsi pedig bekerült a sopronkőhidai fegyházba. Csak a tizennyolc éven aluliakat és az idősebbeket engedték szabadon. Éjjelente olyan kicsi cellákba zsúfolták őket, hogy oldalvást fekve fértek el hatan. Ezután három héten át szállították a katonákat marhavagonokban Szaratovba. A hadifoglyokat sok helyen dolgoztatták, kapáltak a kolhozban, miközben alig kaptak enni. - A káposztaleves volt a nemzeti eledel, ezért mindennap azt kaptunk, de legalább ha lett volna benne káposzta, mert legtöbbször csak a leve - mondta nevetve a huszár, majd így folytatta: az árpából készült kásában még szálkák is voltak. Legközelebb még rosz- szabbul jártak,: úszkáltak a bogarak a levesben, alig tudták lehalászni róla, de hát onnan is csak megmenekültünk - szögezte le Szalai András.
Mikor jött a híre, hogy hazamehetnek, külön csoportba válogatták az erősebb fizikumú és a látszólag gyengébb embereket. Húszukat-harmincukat azonban a szénbánya felé szállították, s ekkor már világos volt: csak ők gondolták, hogy Ma-gyarországra mennek. De szerencsére ez az idő is eljött: Debrecenben kapták meg a szabadulólevelet. Öt forint “végkielégítéssel” a zsebében érkezett meg falujába. Az idős szülők éppen fejték a tehenet, mikor váratlanul betoppant fiúk. Sze-gények persze szólni sem bírtak. - Régi szeretőm persze közben férjhez ment, de az a koma, aki elvette, már akkor csapkolódott hozzá, mikor én is kezdtem neki udvarolni - mesélte a döri katona. Nem sokat búsult, ezért hamarosan új társ után nézett, és tíz hónapi ismeretség után megtartották a lagzit: - Tudja a fene, hogyan ment híre, de előbb tudták, hogy Irén lesz a feleségem, mint én elszántam magamat - jegyezte meg. - Nem vesztettem vele semmit, mert megértettük egymást szépen.
Éljen bárhol is magyar a nagyvilágban, minden évben felidézi 1848. március 15-e eseményeit. A kivételes nap részévé, sőt tartóoszlopává vált a nemzeti egységnek, olyan, mint egy családi ünnep, amelyről még a távolba szakadt gyermekek is megemlékeznek – hangzott az 1848/49-es forradalom és szabadságharc tiszteletére rendezett kapuvári ünnepségen.
Éljen bárhol is magyar a nagyvilágban, minden évben felidézi 1848. március 15-e eseményeit. A kivételes nap részévé, sőt tartóoszlopává vált a nemzeti egységnek, olyan, mint egy családi ünnep, amelyről még a távolba szakadt gyermekek is megemlékeznek – hangzott az 1848/49-es forradalom és szabadságharc tiszteletére rendezett kapuvári ünnepségen.
A kapuvári húsgyár egykori alapítója a környék két köztiszteletben álló „jótevőjétől” tanulta meg a tudatos gazdálkodást és a több ezer hektáros birtokrendszer irányítását.
1848. március 15-ét az összefogás, a kitartás, a tenniakarás, valamint egymás megbecsülése jellemzi a leginkább.
Felszabadult büszkeség tölti el szívünket és valahol legbelül érezzük mindannyian magyarságunk lényegét, hogy ezért is jó magyarnak lenni.
A Rábaközi Médiacentrum Múzeumi Percek című műsorában Balázs Tibor legutóbb a Csornai Múzeum egyik különleges relikviáját, az 1848-ból származó Sopron vármegyei nemzetőr csákót mutatta be.