A farádi ezermester gyűjtögető

A házigazda aktív korszakában gépszerelő volt a helyi téesznél, és munkáját két miniszteri kitüntetéssel (az elsőt 1978-ban, a másodikat pedig 1984-ben vehette át)ismerték el, majd  negyvenhárom esztendő után nyugállományba vonult. Mostanság a ház körül teszi magát hasznossá, kertészkedéssel és szőlészettel tölti  mindennapjait. A tiszta pincében tárolt okleveleket és serlegeket már nyugdíjas korában kapta különböző házi bor- és főzőversenyeken. A gyenge termés miatt jelenleg üresen állnak a takaros hordók, de interjúalanyunk megnyugtatott bennünket:  akad innivaló a házban, és bárkit szívesen vendégül lát. A gazda  magában nem poharazgat, de mint mondta, az étel és az ital is jobban csúszik társaságban.
Élő Imre környezete skanzen udvarra emlékeztet, hiszen rengeteg régi mezőgazdasági eszközt gyűjtött össze, melyek a falusi életet szemléltetik. Láttunk itt a termény szállítására használt ökör, ló vagy marha vontatta szekeret, a föld megművelésére való felújított ekét, a működőképes szecskavágót, a répaőrlőt és a tolókapát. A gazda gondosan rögzítette a góré oldalához a kézi aratáshoz szükséges, lazúr festékkel kezelt eszközöket: a kaszát, a gereblyét, a sarlót, az élek rendbehozatalához használt üllőt, a kévekötő fákat, a forgató “vellát”, korabeli lábasokat, öntöttvas edényeket stb.  A szabadban felállított fűrészbak, valamint a kézi- és a kétszemélyes nagy fűrész a tüzelő előkészítését szolgálta. Akkoriban is ritkaságnak számított az egyrészes járom, hiszen akinek nem volt több jószága, ebbe fogta be az állatot. Takarmánylekötő csiga mellett különböző méretű lópatkók sorakoznak. Vendéglátónk megmutatta a bikavezető rudat, és a szintén nem túl gyakori  ökörpatkókat. A jól megtermett tézslarudat is kevesen ismerik: ezzel csatolták a szarvasmarhafogatot például az ekéhez. A krumplivágó, a répakiszedő és a kazalmetsző némileg megkönnyítette a nehéz fizikai munkát. A piacra induló asszonyok fedeles kosárban vitték az aprójószágot.
Kicsi, nagy, még nagyobb..., folytathatnánk a sorozatot, mert legalább hatféle méretű bográcsot készített ki udvarára a házigazda, aki igazinak azt a rézből készült darabot jelölte meg, mely 1870-es évekből való. A mellette lévő kisebb szlovák gyártmányú  alumínium társa már száz esztendővel később került forgalomba, az újabb zománcos fajták pedig kicsit fényesebbek: féltől a huszonöt literes térfogatúig többféle van belőlük. A farádi nyugdíjas az alapján választja ki a megfelelő bográcsot, hogy családi vagy nagyobb rendezvényre készül-e az ebéd. Szerinte a halat és a birkát inkább rézedényben jó elkészíteni, a zománcosba meg teljesen mindegy, hogy milyen alapanyag kerül, mert könnyen tisztán tartható. - Nem kell túlkomplikálni, abból van a jó étel, amit hagyományosan készítünk - jegyezte meg Élő Imre.
Vendéglátónk kicsi korában, mint afféle falusi gyermek,  ökrösszekéren ment édesapjával a Hanyba, ahol szénát gyűjtöttek az állatoknak, otthon pedig a petrencehordásban segített. Nem fordultak meg túl hamar, hiszen jó kétórás volt az út, majdnem elértek a rétek aljánál lévő madárvártáig. A farádi nyugdíjas ma sem hagyja el magát, módszeresen éli hétköznapjait: kertészkedik, rendezi a szőlőjét, borászkodik, gondozza gyűjteményét és heti többször is eljár tekézni. Télidőben más szorgoskodnivalót talál, és ilyenkor műhelyében teszi hasznossá magát: legutóbb vadon nőtt fűzvesszőből font aszalórácsot, amit ha a kemencére helyez, lehet rajta szárítani a gyümölcsöket. Amikor a hideg miatt beszorul a házba, virágtartók, kosarak és apró nádfedeles madáretetők kerülnek ki a kezei közül. Úgy tűnik, amihez Élő Imre hozzányúl, abból valami szemet gyönyörködtető kerekedik, mert mesébe illően szép az udvaron álló  felszentelt kemence, mely  a 2008-as évszámot viseli.
“Este, ha lefekszik, álmodozzon rólam” - hangzott odabent a házban a sercegő bakelit lemezről. Élő Imre néha azon is elgondolkodik, hogy vajon honnan, melyik városból hozták magukkal a katonák azt az ‘50-es években még használt, és ezek szerint ma is működő, csodaszépen restaurált, kovácsoltvas állványra helyezett gramofont, amelyet szülei elmondása alapján a szovjet hadsereg hagyott maga után 1945-ben.
Élő Imre gyűjteményét a tárgyi történelem egy-egy darabjának tekinti, ezért nem hagyja veszni, és megőrzi az utókornak. A gazda érzelmileg is kötődik egyikhez, másikhoz, hisz ifjabb korában jómaga is használta őket, de mint mondta, generációja a kaszát már nem kezelte. Kedvenc tárgya nincs, sőt, van olyan, amelyik a nehéz, szenvedéssel teli fizikai munkát juttatja az eszébe, de mégis megbecsüli mindegyiket. A mindig aktív farádi nyugdíjas, hogy feleségét is érvényesülni hagyja, a  konyhába csak mint érdeklődő van jelen, legfeljebb a fedőket emelgeti.