Megszállott vadász a húsipari szakember

Bárhol dolgoztak, szinte mindig az élvonalba kerültek a pápai húsos diákok. Ihász László 1971-ben kezdte el munkáját a gyárban, de nemcsak szakmai pályafutása, hanem magánélete is szerencsésen alakult.

Miért? Hogy? Miként? Merre és meddig? Ha egy hús beszélni tudna, ezekre sorban válaszolna, legalábbis Ihász László szerint, aki ha csak ránéz egy húsdarabra, konkrét történetet mesél róla: például hogyan vágták, darabolták, milyen technológiával dolgozták fel, vagy épp mi nem stimmel rajta. Olyan apró jeleket is észrevesz, amelyek felett átsiklik az avatatlan szem.
A Pápai Hús Kft. az ország első és leghíresebb húsüzeme volt, ráadásul itt kezdték el gyártani az amerikai hadsereg számára a rendkívül tartós, sokáig elálló, 2-12 kilogrammos dobozolt sonkát. A hazánkban működő többi húsüzem dolgozói náluk sajátították el a szakma csínját-bínját. Aki Pápán tanulta meg a mesterséget, bárhova került, biztos hogy megállta a helyét. Ilyen a téti származású, 62 esztendős Ihász László, aki pályafutásáról és a húsipar hanyatlásáról beszélt
A ’70-es évek elején, amikor – 3,60-ért adták a kenyér kilóját és 4,00 Ft-ért egy doboz Symphoniát – átlagfizetésnek számított a 12-15 forintos órabér. A pápai hús egyéni normában dolgozó szakemberei ennél jóval többet kerestek. A sonkarészlegen jól teljesítők a bányászokéval azonos összeget vihettek haza, vagyis 8 - 10 ezer forintot.
Téti ismerősünket nősülése után hazahúzta a szíve, ezért 1976-ban a helyi Áfésznál helyezkedett el. Ez az időszak nem tartott sokáig, mert másfél esztendő múlva elvitték katonának. Két év után leszerelt, de a szövetkezet egyesítése miatt az egykori Paprika csárda helyén működő abdai húsüzemhez került. Ihász László innentől kezdve nem aprózta el a munkában töltött időt, mert huszonhat éven keresztül ezen a helyen maradt.
Amikor elhatározta, hogy szerencsét próbál Németországba, már nem volt olyan fiatal, de érzett még magában annyi erőt, hogy idegen országba költözzön. Munkaerő közvetítő cég jóvoltából került Nürnbergbe, ahonnét egy év múlva mégis visszajött. Ihász László elmondta: ott sem volt minden fenékig tejfel, hiszen az esetek többségében tizenhat órát kellett dolgoznia. Neki nem volt szerencséje, mert munkáltatója a dupla idő ellenére több mint fele fizetését lenyúlta. Miután hazajött, a Metro Áruházban folytatta, de öt év után megszűnt a húspult, ezért átment az Intersparhoz.
– Megmondom őszintén, ma nem kapnak olyan húsokat az üzletek, mint amilyeneket onnét kiszállítottak. Magyarországon teljesen tönkretették a húsipart. A tőke helyett bőrös vágott disznóval dolgoznak, amely nem köti meg a vizet, így jóval rosszabb minőségű. Egyébként se nagyon van itthon disznó- és marhahús. A nagyáruházakban húsz éve a külföldről – Németországból, Ausztriából, Dániából és Hollandiából – behozott marhát lehet csak beszerezni, ami nagyon komoly előhűtést kap, hogy „állja a sarat”, míg a vásárlók kosarába kerül. Ilyenformán friss áruról egyáltalán nem beszélhetünk.
A rendszerváltás idején kezdték letörni a sertéstenyésztést. A téti szakember szerint nem véletlenül történtek a dolgok, mert tudatos döntés eredménye volt, hogy nem vették meg a hazai gazdáktól a jószágot, pedig a rábaközi portákon alig akadt olyan ház, ahol ne foglalkoztak volna a sertéstenyésztéssel.

Ihász László tulajdonképpen akkor is a húsnál maradt, amikor témát váltott, csak kicsit más formában közelítette meg. A téti hentes hobbija harminc éve a vadászat.
Miért pont ez ragadta meg? Magyarázata így hangzott: ha megérint valakit a kintlét varázsa, onnantól elkötelezett híve lesz a vadászatnak, amely a tévhittel ellentétben nem a lövöldözésről szól, hanem az erdőzúgásról és a természet szeretetéről.
A Kisfaludi Vadásztársaság tagja a Tét környéki – növénytermesztési kultúránkhoz jól alkalmazkodó – vegyes vadas állományú területen hódol szenvedélyének. Az állományban mindig vannak továbbtenyésztésre alkalmatlan egyedek, így időnként selejtezni kell. Ha a vadászok ezt nem tennék meg, akkor elvesznének azok a mindig szebb, mindig erősebb géneket átörökítő egyedek, amelyek előbbre viszik az adott fajt. A vaddisznó mindig megdobogtatja a vérbeli vadász szívét, mert nagyon okos jószág, ezért nem könnyű becserkészni. Ha megérzi az ember szagát, a lesipuskás hetekig is elüldögélhet az erdőben, mégsem lesz eredménye.
Az Ihász famíliában később sem fog eltűnni ez a fajta kedvtelés, mert László fia szintén szenvedélyes vadász, és a család legkisebb tagjai, a fiú unokák is nagyon élvezik az erdőjárást. Mivel a tölgyfa lassan növő fajta és több száz évig elél, sokáig őrzik Ihász László nevét azok az erdők, ahol az ő általa nevelt csemeték kerültek kiültetésre.